Noha a sussexi középiskolásokból 1997-ben alakult Keane-nek hét év kellett, hogy kiküzdje magának a nagylemezkészítés jogát, Hopes and Fears című albumával világszerte ismert lett a (gitár nélkül) pop-rockot játszó trió. A szakmabéliek a szemére vetették, hogy semmi eredetit nem csinál, de az ötmilliós lemezeladás olyannyira elnyomta a kritikai felhangokat, hogy a trió még a Live8-en is fellépett.
Az új lemez, az Under The Iron Sea megjelenése előtt a zenekar tagjai (Tim Rice Oakley - zongora, Richard Hughes - dob és Tom Chaplin - ének) minden szóba jöhető fórumon világgá kürtölték, hogy általuk egy igazi "rock 'n' roll szörnyeteg" van születőben. Hogy aztán ennek dőltek-e be a rajongók, vagy a zenekar iránti igény hatalmas, még kétséges. De tény, hogy az album a brit listán kapásból az élen nyitott, s az amerikai Billboardon is benne volt az első ötben. Mindebből akár arra is következtethetnénk, hogy valami olyan sajátos muzsika hallható rajta, amit egyből sokan megszerettek - a több száz ezres eladási és letöltési mutató legalábbis ezt igazolja. Egyediségről azonban csak akkor beszélhetnénk, ha nem lenne Coldplay, Travis és Radiohead, valamint ha a U2 az utóbbi években nem azt gyártaná futószalagon, amit.
Az új Keane-albumon kezdettől fogva stíluskötéltánc folyik: az Atlantic és a Nothing In My Way coldplayes hangszerelése közé a U2 Discotheque-jének stílhű újra-keverése került Is It Any Wonder? címen, a Leaving So Soon és az A Bad Dream pedig tisztára a Radiohead antidepresszánssal teletömött világát idézi. Az ügyes ötvözéseken és a fülbemászó refréneken túl a Keane "mentségére" szolgálhat, hogy a többiekhez képest derűsebb szövegeket írtak a dalokhoz. De az albumot záró The Frog Prince után így is az a konklúzió, hogy bár a banda rávette a király-kisasszonyt, hogy megcsókolja a békát, nem egy királyfit, legfeljebb egy jóképű céhlegényt oldozott fel az átok alól.
Az viszont kimondottan ügyes húzás volt, hogy a megjelenést arra az időre ütemezték, amikor az imént emlegetett zenekarok háza táján nincs hír lemezfelvételről, s így az Under The Iron Sea gyorsan helyet talált magának a bevásárlókosarakban. A sikeres hiánypótlás eufóriáján túl azonban érdemes lenne emlékezni arra, hogy a nyolcvanas évek elején a Simple Minds is ezt az utat választotta. S az egykor nagy sikerekre predesztinált banda elmerült az arctalan vesztesek között.
Island/Universal Music, 2006
