De valakinek a Szutyok közt is meg kell védenie - ebben a filmben a strandpapucsos Fenevaddal feljavított Baltás bandától. Stephen Chow-t idáig méltatlanul negligálta a honi forgalmazás, pedig előző, Shaolin Soccer (Shaolin foci) című filmje a hongkongi filmgyártás mindmáig legnagyobb kasszasikere. De ugyan ki igazodik el a távol-keleti moziipar rejtelmei közt? (Nekem azért lenne egy-két ötletem.) Végtére az amerikai piac is csak a kung-futball diadala után ölelte keblére a kópé lelkű majsztrót, úgyhogy mi sem csúsztunk le semmiről. Különben tényleg lehetne arról vitatkozni, hogy akkor mennyire elégséges számú karatézós filmalkotás jut el mihozzánk, ha egyszer olyan sok készül, és már mióta. Bőségesen ismerek olyanokat, akik a többszörösét is kevesellenék, ám sohasem voltam kényes arra, hogy miféle társaságokba sikerül keverednem.
Ez a keleti harcművészeti szcéna is olyan egyébként, mint mára az összes filmes alapműfaj, akkor bolt, ha meg van bolondítva valamivel. Stephen Chow pedig e megbolondítást hál' isten szó szerint értelmezi, amivel azonban távolról sincs egyedül. Jól emlékszem, Tarantinót is sokan azért szerették meg, mert Vincent Vegánál és Jules Winnfieldnél hülyébb bérgyilkost addig még nem nagyon hordott hátán a föld. Máma már nem kéne nagyon meghatódni attól, hogy gyakorló idióták adják a régi hősöket. Ugyanakkor a humor ellen sem találták fel a megfelelő fegyvert, csak a páncélt. Ilyenformán okkal vagyunk hálásak mindenért, ami megnevettet. Művelje ezt akármelyik távoli bolygó vagy sikátor lakója. Stephen Chow figurái, élükön magamagával, pedig oly önfeledten kretének, hogy mi meg sem próbáljuk elkergetni őket szemétdombjukról. Ellenkezőleg, arra biztatunk mindenkit, hogy keressék fel a Szutyok közt, hisz a fizetőképes turizmus már ennél rosszabb helyeket is kivakart a córeszból.
Ezzel persze korántsem osztjuk azt az utóbbi időben elharapódzni tűnő szemléletet, miszerint a jó film készítéséhez bőségesen elég annyi befektetés, hogy az alkotó gyerekkorában megnézett valami bolhásban minden szembejövő filmet, és elolvasott (hm, broáffff, drrrr?) minden comicsot, amit a kezibe nyomtak. A pofonok földje pedig kifejezetten e metódus mintadarabjának hat, viszont alig is érződik rajta izzadtság-szag. Magyarul keresztbe szalmát nem tesz a világ filmcsinálásának formálásában, de kellemes időtöltés. Úgy érzelgős, hogy közben távolságtartónak igyekszik mutatni magát, mely tempóról viszont csak a kezdő néző nem tudja, hogy dalból metszett lelket takar. Úgy dobálózik a mindenhonnan levetett klisékkel, hogy mindenki tudja, direkt használja őket. Erre is ugyanaz a válasz: na és? Attól még nem lesz valaki érdekes, hogy zsonglőrködésre használja a közhelyeket, mert nem elég a karikát, a buzogányt kicserélni frázisokra, a produkció csak akkor él, ha zsonglőrmutatványként maradandó egy kicsit. Ugyanez vonatkozik a filmes eszközök, formák használatára is. Tökjó, ha a házinéni lába kipörög, ha nagyon igyekszik valahová, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukké, de mire megyünk vele? Önmagában mérsékelten messzire. Chow poénjai mégis szinte folyamatosan, az elejétől a végéig működnek, kisebb-nagyobb durranásokkal. Alighanem túlzásainak hála. Meg annak az alázatnak, amit, ha nem is nagyon tud kifejezni, de éreztet, sőt helyenként direkt sulykol. Úgy értem a kifejezőerő hiányát, hogy az elég kevés, ha ájuldozunk, hogy ah, a kung-fu az így meg úgy. Hogy a harcművészetek mesterei mennyire szívükön hordozzák a világ javát, miegymás. Ám a túlzásai mégis segítenek neki elhitetni, hogy valamit gondol, érez mindefelől. S csak így lehet kellemesen eltölteni a moziidőt.
Chow (mint tudjuk, főszereplő is) dagadt haverjával azon izmoz vadul, hogy a méltán hírhedt Baltás banda tagja lehessen, akiknek éppen az a legnagyobb bajuk, hogy miként vasalhatnának ki egy kis védelmi pénzt a Szutyok közi populációból. Chow, szemben például Darth Vaderrel, hamar a rossz oldalról a jón találja magát, és onnan már csak tartania kell a helyes irányt. Ám egy visszafogottan körmönfont keretjáték hatására könnyen az a képzetünk támad, hogy mindez csupán egy szutykos kiskölök álmodozása arról, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz. A legnagyobb kung-fu mester, nyilván. S ezzel voltaképpen el is érkeztünk oda, ahová a túloldali interjú is. Chow alkotói és egyáltalán bármilyen credójához. Korántsem véletlen, hogy ő írta, rendezte, főszerepli, részben producálta és máig nem engedi el a kezét ennek a filmnek. Mert ez egy ego trip, egy énfilm. Nem spanyol-viasz, Chow a kisfiú, aki valaha nagy harcos akart lenni, s pont a moziban sikerült neki. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ebben a filmben sikerült. Hogy általában a mozinak mekkora harcosa lesz, az még a jövő zenéje. Mindenesetre helyes gyerek.
- bruno -
Az InterCom bemutatója
