Merthogy például mindjárt csütörtök este Brahms Hegedűversenye tölti majd ki a Nemzeti Filharmonikusok bérleti estjének első felét (Nemzeti Hangversenyterem, január 24., fél nyolc), méghozzá az 1985-ös születésű, örmény származású Szergej Kacsatrian szólójával, aki vagy fél évtizeddel ezelőtt egyszer már hatalmas furorét váltott ki a Müpa közönségéből, midőn beugróként - mint a mellékelt ábra mutatja - emlékezetes szólóval teljesítette a B-sor másik nagy hegedűversenyét, a Beethovenét. A koncert másik felét azután egy sosem hallott, sosem látott mű, az ötven éve elhunyt Lajtha László hetven éve komponált balettje, azaz A négy isten ligete alkotja majd, méghozzá mozdulatművészeti teljességében. E művét Lajtha sosem láthatta színpadon, ami nem is oly meglepő, ha megismerjük A négy isten ligete alkotói programját, amely a komponista munkatársául szegődött Révay József (tudják, a Raevius ezredes utazása kiváló szerzője) szavaival így hangzott: "Megmutatni, mily nevetséges és aljas a buták diktatúrája: megmutatni nagyzolását, [...] gyávaságát, a tömegek szolgalelkűségét, meghunyászkodását, a gerinctelenség tragikomédiáját." Talán nem meglepő, de erre sem 1943-ban, sem utóbb nem sikerült a felsőbb hatóságok engedélyező pecsétjét ráüttetni.
Lajthán túl a 25. Mini Fesztivál programja ígérkezik a hét végére, ám mi folytassuk a már nem is egyszerűen nagy, de direkte monumentális alkotásokkal. Így vasárnap a Magyar Rádió 6-os stúdiójában A nürnbergi mesterdalnokok részletei adják a Zenebeszéd című sorozat témáját: az MR zenei együtteseinek előadásában - és Fischer Ádám vezénylete alatt (január 27., három óra). Szerdán azután a német művészet és az annak alapot adó klasszikus polgári derekasság egy másik főműve, Mendelssohn Paulus című oratóriuma vonul majd koncertdobogóra, nem meglepő módon Vashegyi György együtteseinek előadásában, mintegy az első, korabeli hangszereken abszolvált magyarországi megszólaltatással kecsegtetve (Nemzeti Hangversenyterem, január 30., fél nyolc). Mendelssohn e műve - részben mindmáig - a testvérremek, az Éliás árnyékában áll, s mellesleg szólva mindkét oratórium előadás-történetének van egy-egy erős angol vonala. A Paulust például már az ősbemutató évében, 1834-ben műsorra tűzték Liverpoolban, míg az Éliás legelső előadására éppenséggel Birminghamben került sor 1846-ban.
Liverpool és Birmingham némiképp kimódolt egymás mellé ügyeskedése pedig ezúttal a német-angol kultúrkapcsolatok egy másik, de immár jelenkori nagyságát említteti fel velünk: Simon Rattle-t, aki Liverpoolban született, s aki Birmingham szimfonikus zenekarának éléről emelkedett a komolyzenei univerzum tán legnagyobb presztízsű állásába, a Berlini Filharmonikusok vezető karnagyi tisztébe. Nyilvánvalóan ő lesz az elkövetkező hét sztárvendége, s persze Mozart-koncertje, melyet A Felvilágosodás Korának Zenekara élén vezényel majd, méltán tarthat igényt a főesemény rangjára (Nemzeti Hangversenyterem, január 28., fél nyolc). A lezser lovag és zenészei Mozart utolsó három szimfóniáját játsszák majd, a Juppiter melléknevű C-dúr szimfónián végezve a sort. Így aztán azok a szerencsések, akik ott lesznek e hangversenyen, mérlegre tehetik magukban Glazunov érzékletes meghatározását, aki e szimfónia fináléjáról azt mondta tanítványainak (s köztük az ifjú Sosztakovicsnak), hogy az olyan, mint a kölni dóm.
