Hiába tarthatjuk, méghozzá jó okkal, hogy nem a verista stílus Netrebko igazi világa, s hiába tapasztalhattuk, hogy alig pár hete, a milánói Scala évadnyitóján, a Chénier női főszerepében debütálva az énekesnő önmagához képest szokatlanul sérülékenynek tűnt – a december 30-i este még annál is diadalmasabbnak bizonyult számára, mint amilyennek azt a papírforma már jó előre ígérte. Lehet csócsálni a külsőségeket (az aktuális hajszíntől a testsúly pillanatnyi állásáig), de a lényeg mégiscsak az marad, hogy Netrebko színre lépésével, az első pillanattól félreismerhetetlenül egy nagy lélek jelent meg előttünk, aki kisugárzásával és teljesítményével nem csupán a francia forradalom idején játszódó, helyenként kulisszahasogató politikai és szerelmi drámát hitelesítette, de az egész műfaj létjogosultságát és sokunk – annyi viszontagságnak kitett – operarajongását is igazolta. Ezt részben, de tényleg csak részben, az énekhangjával érte el, ami változatlanul intakt, bombabiztos muzikalitású, oroszosan telt és személyes jegyű, s legalább elviekben Maddalena szólamához és az egész verista opera-stílushoz képest líraibb súlypontú. A többit egyszerűen Netrebko létezése tette hozzá az élményhez, merthogy fenn a színpadon ez a civilben talán szimpla, harsány kiállású asszony a művészi jelenlét csodáját nyújtotta: egy-egy gesztusa, szemvillantása körüljárható figurát és teljes színházat teremtett a kottatartók sűrűjében is.
Az Andrea Chénier-t koncertszerűen megszólaltatni amúgy roppant faramuci megoldás: mintha Feydeau (vagy Ray Cooney) valamelyik bohózatát felolvasószínházi körülmények között adnák. Giordano ugyanis valósággal tobzódott a teátrális tablókban, a zsánerező tömegjelenetekben, s ráadásul operája néma szereplőket is szép számmal igényel. Most mindez az önkéntelen komikum pillanatait hívta életre, midőn a szereplők láthatatlan apák meg unokák felé intézték szavaikat, vagy épp más, alapos műismeret nélkül értelmezhetetlen szavakra ragadtatták magukat. De ha ez volt az ára Netrebko operai fellépésének, akkor végső soron éppúgy megérte, mint a nagy szopránnal közös és megbonthatatlan csomagban szerződtetett férj, a tenor Yusif Eyvazov címszereplése. Az ő hangszínét személy szerint ugyan továbbra sem sikerült megszoknunk, pláne nem megszeretnünk, s az azeri énekes ráadásul el is fáradt a negyedik felvonásig elérkezve, ám művészi erőfeszítéseit, működésének szorgalmát és hevületét korántsem kizárólag a látványosan szerelmes feleség megható szurkolása fogadtatta el velünk. Nem, Eyvazov produkciója kétségkívül a tenorok mai élvonalát közelítette, még ha ez nem is vet túlságosan jó fényt erre az élvonalra.
A harmadik főszereplő, a tenor és a szoprán szerelmébe belezavaró bariton, vagyis a lakájból forradalmi néptribunná emelkedő Gerard szólama ugyancsak egy azeri énekesnek, Elchin Azizovnak jutott. Magvas és igen erőteljes hang birtokosa ő, s ha az első felvonásban úgy is tűnhetett, hogy a szólam legtetejét csak némi erőlködés árán sikerült elérnie, utóbb annál magabiztosabbá vált a teljesítménye, és Gerard harmadik felvonásbeli, önmarcangoló monológját immár a koncerténeklés sterilitását jócskán meghaladva adta elő. A magyar közreműködők sorából illesse név szerint is dicséret a Maddalena önfeláldozó komornája (Bersi) gyanánt szereplő Vörös Szilviát, egyebekben pedig érjük be annak udvarias jelzésével, hogy a szólamismeret, a szövegartikuláció és egyáltalán, az operaénekesi készenlét és alkalmasság terén zavarba ejtően nagy szórást tett érzékletessé ez az este. A vezénylő Jader Bignamini meghívása kimondottan szerencsés választásnak bizonyult, és meggyőző formában szolgálta az előadás sikerét a zenekar és a kórus is.
Az életét a guillotine alatt bevégző francia poéta és a közös halált önként felvállaló kedvese a zárókettősben a szerelem diadalát emlegeti. Netrebko és Eyvazov oly nyilvánvaló formátumkülönbségét megtapasztalva a jelenlévők cinikusabbja könnyen az operaéletben is bizonyítottnak tekinthette ezt: a szerelem legyőzhetetlenségét, vakságát, sőt akár még a süketségét is. A cinikusnak az a keresztje, hogy a legtöbbször igaza van. Néha jobb megveszekedett idealistának lenni. S amikor Anna Netrebkót halljuk énekelni, még ez is megtörténhet velünk – távol a papírformától.
Erkel Színház, december 29.
