Opera

Párban járnak

Giordano: Andrea Chénier

Zene

A papírforma a kritikus legveszedelmesebb ellensége. A vigasztalan helyzet, amikor sokadjára és sokadikként kényszerül újra megállapítani egy, a közmegegyezés által rég elfogadott tényt. Ezúttal jelesül éppen azt, hogy Anna Netrebko egészen kivételes minőséget képvisel korunk operavilágában: a hang szépsége, az előadói kultúra, a személyiség formátuma – ez mind együtt különbözteti meg és egyszersmind emeli ki őt napjaink nemzetközi mezőnyéből. Merthogy ezt a közvélekedést erősítette meg újfent az orosz szoprán második budapesti fellépése is, amelyre Umberto Giordano legsikerültebb operája, az Andrea Chénier koncertszerű előadásán került sor az Erkel Színházban.

Hiába tarthatjuk, méghozzá jó okkal, hogy nem a verista stílus Netrebko igazi világa, s hiába tapasztalhattuk, hogy alig pár hete, a milánói Scala évadnyitóján, a Chénier női főszerepében debütálva az énekesnő önmagához képest szokatlanul sérülékenynek tűnt – a de­cember 30-i este még annál is diadalmasabbnak bizonyult számára, mint amilyennek azt a papírforma már jó előre ígérte. Lehet csócsálni a külsőségeket (az aktuális hajszíntől a testsúly pillanatnyi állásáig), de a lényeg mégiscsak az marad, hogy Netrebko színre lépé­sével, az első pillanattól félreismerhetetlenül egy nagy lélek jelent meg előttünk, aki kisugárzásával és teljesítményével nem csupán a francia forradalom idején játszódó, helyenként kulisszahasogató politikai és szerelmi drámát hitelesítette, de az egész műfaj létjogosultságát és sokunk – annyi viszontagságnak kitett – operarajongását is igazolta. Ezt részben, de tényleg csak részben, az énekhangjával érte el, ami változatlanul intakt, bombabiztos muzikalitású, oroszosan telt és személyes jegyű, s legalább elviekben Maddalena szólamához és az egész verista opera-stílushoz képest líraibb súlypontú. A többit egyszerűen Netrebko létezése tette hozzá az élményhez, merthogy fenn a színpadon ez a civilben talán szimpla, harsány kiállású asszony a művészi jelenlét csodáját nyújtotta: egy-egy gesztusa, szemvillantása körüljárható figurát és teljes színházat teremtett a kottatartók sűrűjében is.

Az Andrea Chénier-t koncertszerűen megszólaltatni amúgy roppant faramuci megoldás: mintha Feydeau (vagy Ray Cooney) valamelyik bohózatát felolvasószínházi körülmények között adnák. Giordano ugyanis valósággal tobzódott a teátrális tablókban, a zsánerező tömegjelenetekben, s ráadásul operája néma szereplőket is szép számmal igényel. Most mindez az önkéntelen komikum pillanatait hívta életre, midőn a szereplők láthatatlan apák meg unokák felé intézték szavaikat, vagy épp más, alapos műismeret nélkül értelmezhetetlen szavakra ragadtatták magukat. De ha ez volt az ára Netrebko operai fellépésé­nek, akkor végső soron éppúgy megérte, mint a nagy szopránnal közös és megbonthatatlan csomagban szerződtetett férj, a tenor Yusif Eyvazov címszereplése. Az ő hangszínét személy szerint ugyan továbbra sem sikerült megszoknunk, pláne nem megszeretnünk, s az azeri énekes ráadásul el is fáradt a negyedik felvonásig elérkezve, ám művészi erőfeszítéseit, működésének szorgalmát és hevületét korántsem kizárólag a látványosan szerelmes feleség megható szurkolása fogadtatta el velünk. Nem, Eyvazov produkciója kétségkívül a tenorok mai élvonalát közelítette, még ha ez nem is vet túlságosan jó fényt erre az élvonalra.

A harmadik főszereplő, a tenor és a szoprán szerelmébe belezavaró bariton, vagyis a lakájból forradalmi néptribunná emelkedő Gerard szólama ugyancsak egy azeri énekesnek, Elchin Azizovnak jutott. Magvas és igen erőteljes hang birtokosa ő, s ha az első felvonásban úgy is tűnhetett, hogy a szólam legtetejét csak némi erőlködés árán sikerült elérnie, utóbb annál magabiztosabbá vált a teljesítménye, és Gerard harmadik felvonásbeli, önmarcangoló monológját immár a koncerténeklés sterilitását jócskán meghaladva adta elő. A magyar közreműködők sorából illesse név szerint is dicséret a Maddalena önfeláldozó komornája (Bersi) gyanánt szereplő Vörös Szilviát, egyebekben pedig érjük be annak udvarias jelzésével, hogy a szólamismeret, a szövegartikuláció és egyáltalán, az operaénekesi készenlét és alkalmasság terén zavarba ejtően nagy szórást tett érzékletessé ez az este. A vezénylő Jader Bignamini meghívása kimondottan szerencsés választásnak bizonyult, és meggyőző formában szolgálta az előadás sikerét a zenekar és a kórus is.

Az életét a guillotine alatt bevégző francia poéta és a közös halált önként felvállaló kedvese a zárókettősben a szerelem diadalát emlegeti. Netrebko és Eyvazov oly nyilvánvaló formátumkülönbségét megtapasztalva a jelenlévők cinikusabbja könnyen az operaéletben is bizonyítottnak tekinthette ezt: a szerelem legyőzhetetlenségét, vakságát, sőt akár még a süketségét is. A cinikusnak az a keresztje, hogy a legtöbbször igaza van. Néha jobb megveszekedett idealistának lenni. S amikor Anna Netrebkót halljuk énekelni, még ez is megtörténhet velünk – távol a papírformától.

Erkel Színház, december 29.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.