A fesztivál hörgésig turbózott utolsó hetét két opera keretezte, noha voltaképpen mindkettő leveti magáról ezt a megjelölést. Wagner utolsó dalműve, a Parsifal a Bühnenweihfestspiel (fordítása jobb híján: "ájtatos ünnepi színjáték") alcímet kapta zeneszerzőjétől. Eötvös Péter Jean Genet Le balcon című műve alapján írt darabja pedig inkább musical vagy operett, vagy egyszerűen csak zenés spektákulum.
n Március 25-én és 29-én Robert Holl, napjaink egyik legnagyobb Wagner-basszusa lépett fel Gurnemanz szerepében az Operaház Parsifal előadásában, és ez akkor is húsvétivé tette volna az előadást, ha fő partnerei nem teljesítenek remekül: a címszerepben Molnár András naiv volt és kétségbeesett, Németh Judit esendő meg csábító Kundry, Perencz Béla hisztérikusan a megváltásért sóvárgó Amfortas, egyszóval: minden, ahogy kell. Holl a nagy német énekesi hagyomány továbbvivője, szövegkiejtése tökéletes, pontosan tudja a szerep csúcspontjait, s rendre el is ér ezekre a magaslatokra, a legmeghatóbban a harmadik felvonás "Nagypénteki varázs" fedőnevű jelenetében. Holl az egész este alatt olyan méltóságot sugárzott, olyan nemes, ugyanakkor nagyon is emberi fenséget, hogy megértettük, az erősen elitista Grál-kultusz szolgái közül miért Gurnemanz a legszeretetreméltóbb. A hang telt, a felső regiszterben patinás, de nem öreges fénnyel zeng, a mélységek kissé megkoptak, de ilyen formátumú alakításnál ez az égvilágon senkit sem zavarhat. Kovács János a karmesteri pulpituson mindent megtett a partitúra érdekében, de az már nyilván meghaladja az erejét, hogy ő játssza le a kürt- vagy a harsonaszólamokat is. Jaj, igen, tán gyakorolni kellene. Mikó András majdnem harmincéves, az Új-Bayreuthból elcsent rendezése még működik, és ez most érdemként említhető.
Boulez, Barenboim, Bartók
Március 31-én aki élt és mozgott, a kettes villamoson szorongott, útban a Nemzeti Hangversenyterem felé. Pierre Boulez a Chicago Symphony Orchestra élén Bartók-estet adott, az Első zongoraverseny magánszólamát Daniel Barenboim játszotta. A BKV kínálatából az egyik legszebb panorámát bámulva élénken monologizáltam fejben: vajon hogyan szerepel a virtuóznak sohasem tartott Barenboim, két amerikai és három belső-ázsiai, valamint tizenhét berlini fellépés között vajon le tudja-e egyáltalán játszani a rettenetesen nehéz darabot? És ha igen, lesz-e bármi mondandója Bartókról? És Boulez? Vajon 2001-es fellépése óta (akkor az Orchestre de Paris nevű középprofi zenekarral járt itt) változott-e bármit is Bartók-képe? Most, a világ egyik legjobb zenekarával (ráadásul azzal, melyet két Bartók-tanítvány, Reiner Frigyes és Sir Georg Solti emelt az élvonalba) vajon megmaradt-e a meglehetősen száraz, végletesen antiromantikus felfogásnál? És a két legkiválóbb magyar zenekar után hogyan szólnak a legjobban jegyzett ászok?
Az utolsó kérdésre meglehetősen megalázó választ kaptunk. A chicagóiak (különösen másnap, a Mahler-esten) a zenekari játék olyan fokát mutatták, ahol elfogynak a jelzők, marad a hápogás. A kopár megállapítás tűnik a leg-célszerűbbnek: ennél jobban egyszerűen nem lehet játszani. A valóban mesebeli akusztikájú terem most nyerte el valódi értelmét, úgy éreztem, az amerikai együttes által kijátszott hangok még sokáig ott keringenek majd a levegőben, ha legközelebb belépünk, halljuk a csodálatosan egységes vonóskart, a rézfúvósok fenséges, meleg tónusát, a fafúvók égbekiáltó virtuozitását. És talán ezek a varázshangok beleköltöznek a mi zenekaraink hangszereibe is, és más lesz a hangzás ezentúl. Adja az ég, hogy így legyen!
A többi kérdésre is egyértelmű választ kaptunk. Boulez Bartók-felfogása egy moccanatnyit sem változott, csakhogy ezzel a zenekarral a korábbinál sokkal pregnánsabban tudta bemutatni, mire tartja a legnagyobb magyart. És ekkor nem meglepő, hogy az este legsikerültebb előadását a Négy zenekari darab hozta. Boulez itt igazán elemében érezhette magát, ez a korai és sajnálatosan ritkán játszott Bartók-mű még erős Debussy-hatásokat mutat, ugyanakkor már ott van benne a későbbi pálya szinte egésze, mindenekelőtt a három nagy színpadi mű, ám nincs benne semmi posztromantikus elomlás, és a népdalos intonációt is nagyjából nélkülözi. Boulez a félelmetes zenekarral mindent kihozott ebből a majdnem remekműből, érzékeltetve, hogy Bartók ezzel a muzsikával 1912-ben, a perifériának számító Budapestről a legtermészetesebb módon lépett be Európa szellemi centrumába.
Miként az 1926-ban bemutatott Első zongoraversennyel is. Amikor az ülésrendet összeállították, már éreztem, hogy baj lesz. Bartók előírta, hogy a monumentális ütőhangszeres arzenált a zongora közvetlen közelében kell elhelyezni, nos, ezt a második tételben különösen lényeges szerzői utasítást egyszerűen ignorálták, az ütősök a fal mellett maradtak, mintegy 5 méternyire a Barenboimra váró hangszertől. (Volt is aztán összjáték...) És amikor a Berlinben élő zongorista felzendítette a nehéz, oktávállásban elődübörgő főtémát, a rossz előérzet bizonyossággá vált: tragédia lesz. Barenboim - nyilván rettegve a melléütéstől - olyan ritardandót csinált itt, mely darabokra tépte az egyetlen roppant zenei mozdulatot hordozó ívet, és ettől aztán a mű óriási indító gesztusa teljesen jelentéktelen maradt. És egyre jöttek a problémák, a ritmikus széthullástól a stiláris káoszig. Hogy Barenboim egyszerűen a hangok pontos eljátszására sem képes, azt talán-talán még lenyeltem volna, hiszen nemrég Alfred Brendeltől hallhattuk, hogy sok makulával is lehet csodálatosan zongorázni. Muzsikálni, pontosabban. De Barenboimnál a melléütések, az elmaszatolt frázisok, a lyukas futamok száma jóval meghaladta a kritikus határt, és ehhez szinte elviselhetetlenül társult játékának pimasz stílustalansága. Nála a barbár Bartók amolyan bárdolatlan Rachmaninov, a lírikus meg afféle Grieggel pároztatott Sibelius. A frazírozás, az agogika teljes csődje volt ez az előadás. Barenboim amolyan Nobel-díjas előadó, ezért a siker nem maradhatott el, a közönség pedig nyilván nem is érzékelte, hogy itt egy nemzetközileg megszervezett Bartók-kivégzést ünnepelt: "A jellegzetességeitől megfosztott Bartók-zene talán már nem Bartók-zene" - mondta Kocsis Zoltán a Holmi januári számában megjelent rednkívül fontos interjújában.
A szünet után játszott Concerto ugyanezt folytatta, de legalább technikailag tökéletes kivitelezésben. Kíváncsi voltam, mit csinál Boulez a negyedik tétel "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" dallamával, ezzel a furcsán patrióta szerelmi vallomással. Hát ugyanazt, mint négy éve, azaz semmit. Mivel számára ez a dallam jelentéstelen, minden érzelemtől megfosztva, teljesen tárgyilagosan adta elő. De Boulez legalább következetes, esetében azzal kell szembenéznünk, hogy mit jelent egy nem magyar mesternek a nekünk oly forró közelségű Bartók. Ennyit jelent, egy nagyszerű zeneszerzőt a sok közül, a mai nemzetközi kánon megkerülhetetlen részét. Nemzeti idiómákról meg szó se essék!
Mahler jóvátesz
Másnap Barenboim dirigensként lépett a pódiumra, és Mahler Kilencedik szimfóniájának előadásával részben jóvátette az előző napi jóvátehetetlent. A chicagói zenekar minden képzeletet felülmúló koncentráltsággal, valószínűtlen tökéllyel, a megfelelő helyeken elemi erővel, égzengető, de sosem harsány fortékkal, pókfonálon függő pianókkal muzsikált. Hogy ebből mennyi Barenboim érdeme, azt nem pontosan tudni, mindenesetre jól megfigyelhettem munkáját, hiszen szemben ültem vele. Mindenre kiterjedő figyelemmel, az összes szólammal együtt élve dirigált, a második tételben tökéletesen vette az előírt három tempó nehéz váltogatását, a rondóburleszket sistergő petárdaként röpítette az égbe, a zárlat utolsó két percében pedig megcsinálta a semmibe foszló pianissimo csodáját, igaz, egy nézőnek nevezett köhögőgép minden erővel azon volt, hogy megakadályozza ezt. Nagy előadás, rendkívüli teljesítmény, de a tavalyi, Claudio Abbado vezényelte Mahler megrendítő hatását nem érte el (lásd: Magyar Narancs, 2004. április 8.). Abbadónak ugyanis személyes ügye volt a mű, Barenboim pedig csak cégvezetőként működött, noha ekként fenomenálisan, kétségtelenül.
Eötvös Péter április 3-án a Fesztiválszínházban bemutatott dalműve a Parsifal egy sajátos parafrázisaként is felfogható, bár talán nem jutott volna ez eszembe, ha nem egy hete látom a Wagner-operát. De hát az ott előlibegő viráglányok, Klingsor varázskertjének csábtündérei egy bordélyház lakóiként is értelmezhetők, márpedig itt játszódik A balkon. A kupiban illúziókat árul-nak, és a megváltásra váró világ voltaképpen már megmenthetetlen, ez sem áll távol a Parsifal alapgondolatától. Ám Parsifal helyett itt a forradalmár, Roger érkezik, igaz, már csak arra jó, hogy eljátssza a Rendőrfőnök szexuálisan pervertált alteregóját. A roppant bonyolult, metaforákkal gazdagon építkező Genet-drámából Eötvös és munkatársai (Francoise Morvan és André Markowitz) remek librettót sűrítettek, a kimondottan szellemes rendezés Alföldi Róbert képzelőerejének frissességéről tanúskodott. De hát alapjában azért ez nem más, mint egy jól sikerült vicc, mely után kijárt az üveg vörösbor, bár nem francia, sajna.
És aztán a végső kérdés: kire ürítsük poharunkat a 25. Budapesti Tavaszi Fesztivál végén? Sokan voltak az érdemesek, így aztán rendeltünk még egy palackkal.
