Lemez

Peaches: Rub

  • - minek -
  • 2016. január 3.

Zene

Meglepetéssel kezdődik Merrill Nisker hatodik (Peachesként ötödik) albuma: jól felismerhető, jellegzetes hangján maga Kim Gordon búg a fülünkbe, miközben közelebb hívja a mikrofonhoz a lemez zabolázhatatlan alkotóját. S a már régóta Berlinben élő kanadai összművész kapva kap az alkalmon: paprikás hangulatban, ropogós rímeket és szaftos üzeneteket sorjázva énekbeszéli végig a lemez 11 számát – érződik, hogy hat­évnyi szünet alatt gyűlt fel a mondanivaló.

A Rub azonban korántsem csupán a kötelezően provokatív üzenet miatt hat oly frissnek: Peaches a zenében is megpróbált újítani. A hol suttogva, hol fennhangon osztott igazság mellé megkapja a magáét a szervezet is, leginkább sújtós, ropogós basszusok formájában. A zene alapvetően kattogós elektro, de még inkább csattogó grime, helyenként trap- vagy akár diszkófelhangokkal (lásd a Dumb Fuck című remeket). Peaches legfontosabb témája persze a szex, no meg a játék a gendersztereotípiákkal, rendre mívesen kimunkált, rendesen odapakolt nyelvi öltözetben. A Rub, a Dick In The Air vagy a Vaginoplasty direkt, nyers testisége nyilván már kevésbé mellbevágó, mint mondjuk a Teaches Of Peaches idején, de még mindig maximálisan szórakoztató.
S mindehhez megteremti a kontextust Peaches harcos feminizmusa, a sztereotípiákon való gyilkos ironizálása, dalokba csomagolt kultúra­kritikája. A honfitárs és régi alkotótárs Feist közreműködésével készült ars poétikus zárószámban (I Mean Something) pedig leszámol az elmúlás mítoszával is, hiszen – mint e lemez is bizonyítja – energia és ötletek terén még mindig csak tanulhatnak tőle.

I U She/Neon Music, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.