Zene

Parazitakráteren át a felszínre robbanó lávát vagy leomló gleccsert (szerencsére) kevesen figyelhetnek meg közvetlen közelről, így voltaképp hálásak lehetünk a hírhedt amerikai zenekar két gitárosának, hogy speciális (és nagyszámú: nagyjából négy hagyományos rockzenekarra elég felszerelés volt a színpadon) erősítőikkel olyasféle kattogást, zúgást, levegőremegést képesek előidézni egy klub biztonságos légterében, mint amilyet elementáris természeti fenomének kísérőjelenségének tudunk, illetve képzelünk. Műsora első felében a SunnO))) nem zenét játszik, hanem a mindent beborító alapzajban hanghullámokat lökdös a meglepően nagyszámú, négy-ötszáz fős közönség gyomrának, fejének, mellkasának.

Erotikus nép módfelett a magyar, mely letagadhatatlan tény megörökítését Daniel Young filmrendező úgy látta legjobbnak, hogy egy magyar nótát adaptál filmvászonra, afféle négyszereplős kamaradrámának kiszerelvén. Egyet kell értsünk, mi sem tennénk mást, ha az önreflexivitás - moziban oly sűrűn sikeres - útjait akarnánk kitapogatni.

A kultúrtörténet nevű városban, a pophistória nevű nagy és széles főutcából is nyílnak innen-onnan mellékutcák, sikátorok, zsákutcák. Nem biztos, hogy hibátlan a metafora, mindenesetre a könnyűzene története - és most persze tegyük félre a kevesek által ismert és tényleg nem túl fontos előadókat, zenekarokat - nem kevés, a maga idejében meg nem értett, a szélesebb közönséghez el nem jutott, ám sorsánál többre hivatott, fontos, sőt utólag kultikus státust kiérdemelt, nagy hatású produkciót vonultat fel. Ilyen zenekar az amerikai Big Star. A most megjelent négy CD-s antológia borítójára mindjárt az R.E.M. mániákus lemezgyűjtő hírében álló gitárosa, Peter Buck írt méltató sorokat. Big Star-rajongó még - és annak hatásait magán is viseli - többek között a skót Teenage Fanclub, az amerikai Posies, a Replacements, a néhai Jeff Buckley (aki a Kanga Root lemezre is vette rövid pályafutása során), a Garbage (amely koncerten játszotta és kislemez b oldalára rögzítette a Thirteent), a Placebo (ők a Holocaust című szerzeményét tűzték műsorra), a Wilco vagy a Primal Scream. Egyesek szerint a Big Star volt a "dixie Beatles", ami talán modoros és/vagy túlzó hasonlat, ám jelzi a zenekar körüli fokozott erőteret.

Megénekelni az alig múltat, érvényes közlést tenni életünk legnagyobb kalandjáról, legyünk őszinték, a magyar filmes szakágnak eddig még nem nagyon sikerült - az elmúlt húsz esztendőnek, ha akad is emblematikus, példának állítható, nehézség nélkül a legek közé sorolható mozija (mert van, lehet, hogy több is, kétségkívül ilyen például a Sátántangó), az piszkosul nem foglalkozik épp ezzel a nagy közös sokkunkkal; más érdekli. Alkalmasint olyan "nagy mű" sem született, amit 1990 előtt nem csinálhatott volna meg az alkotója (kicsik azért számosan lettek). Persze nem lehetett például Gérecz Attiláról filmet forgatni az átkosban, legalábbis olyat, amiből jól jött ki, de ki vagyunk azzal segítve, hogy most lehet? A "kommunista múltról" sápatag agitkák születtek zömmel, ami agitálásmentesen bírt haloványka lenni, annak már örülhettünk. A rendszerváltásról, illetve következményeiről meg semmi, no, nem szám szerint, csak az említhetőség tekintetében...

A vígszínházi Othellónak vannak igen látványos, nyomulós, hiperaktív tulajdonságai, amelyek megnehezítik, hogy az ember a részletekre, árnyalatokra figyeljen. Nota bene, a nagyszínházi produkciók általában is hajlamosítanak a felületes befogadásra: azt látjuk, ami erősen mutatja magát. Az Othellóban például azt, hogy forog az emeletes színpad, marciális a közeg, és nem fekete az Othello. Viszont más.

Dafke, azaz: csak azért is. A regénybeli házaspár, a nő is és a férfi is meddő, ketten együtt, a nedveik nem passzolnak - szerencsétlen kémiai adottságaik ellenére ők mégis szeretnének gyereket, akarnak, mindenáron, amire elvben van is lehetőségük. Rendszerváltozások éveiben vagyunk, a történet szempontjából lényeges még, hogy egy zsidó családban. Dafke: akkor is, ha nem segítenek, ha hátráltatnak, még inkább direkt szívatnak minket; ha értetlenül áll a dolog előtt a saját családom, akkor is akarom. A meddőség hiába két ember intim "betegsége", valójában a női test teljes kiszolgáltatottságát jelenti; míg a férfi egy pár perces művelet után Petri-csészében adja le az anyagot, addig felesége ultrahangvizsgálatokon, műtőasztalon, kórházi ágyon, a szociális érintkezéseiben, a munkahelyen vagy csak a saját szobájában remegő lábbal, hormonkezeléstől izzadva vergődik szünet nélkül a lombikprogram hálójában. E történet elbeszélője természetesen ilyen akarnok, szerencsétlen, küzdő nőtípus.

Karafiáth Orsolya új könyve - mely egyébként még csak a harmadik versgyűjteménye a (verset) keveset publikáló, ám annál ismertebb költőnőnek - maga is olyan, mint ahogy időnként a versekből kibontakozó különböző nőfigurákat elképzeljük: finom érzelmek, megkapó szeretetvágy, elegáns önirónia és nem kevés rezignált fájdalom, melyek azonban alig látszanak ki a fölöslegesen túlbonyolított körítések, pózok, koncepciók és maszkok mögül. Viszont amikor az ember már épp lemondana róluk, mert csak tollboában hajlandók kocsmába menni, összehányják a fürdőszobát, és viccből megengedhetetlen otrombaságokat sugdosnak legjobb barátaink fülébe, akkor hirtelen van két olyan őszinte mondatuk vagy gesztusuk, ami miatt megáll az ember keze a kilincsen, és ahelyett, hogy kihajítaná őket, inkább tartja a fejüket a nehéz pillanatokban, sőt még a saját vállát is odanyújtja a még nehezebbekben.

A magyar forgalmazó nem sokat bízott a fantáziára: az eredeti címet (Dead Snow = Halott hó) is megfaragta, nehogy az ôszi derengésben valaki még ökothrillernek nézze az SS behavazott vérfarkasait. A legstílusosabb DVD-cím azonban így sem a foszladozó horogkereszteseké, azt ugyanis a szintén nemrégiben kiadott Leszbikus vámpírok gyilkosai, az árukapcsolás e másik szép példája mondhatja magáénak.

Vajon miért érzi úgy egyre több zenekar, hogy a kerek évfordulóikon nem elég kiadni egy best of-lemezt, aztán valami gigantikus turnéra indulni, hanem még az adott évben megjelenő albumnak is feltétlenül önreflexívnek kell lennie?

Már odaérni is különös a lakásszínházba, a romokban álló Kálvin téren keresztül, félhomályban. A Fecske nevű pincekocsmában van előadás előtt a gyülekező, azonosítás után a rendező, Dégi János kíséri fel a közönséget a kissé lepattant, alulfűtött bérlakásba.

Noha az "szövetség történeteit és passzusait kreatív módon felhasználó, invencióban és energiában oly dús Verdi-opera múlt vasárnapi előadása éppenséggel nem új produkció gyanánt került a közönség elé (hiszen Mikó András 1987-es, gusztusosan hagyományos rendezésének immár a felújítása is majd' háromesztendős), azért az esemény több okból is kritikai megörökítésre érdemesnek bizonyult. No nem a belpolitikai élet és a diplomáciai testületek képviselőinek szembeötlő jelenléte okán, hanem elsősorban a vendégkarmester, a magyarországi születésű Moshe Atzmon miatt.

A kifejezetten ebbe a kis alapterületű kiállítótérbe tervezett-alkotott táblaképsorozat majd mindegyik, nagyvonalúan festett darabjáról kíméletlenül néznek a szemünkbe már-már ijesztően metsző, meglehetősen mélyre hatoló tekintettel - és ez a vájkáló pillantás adott esetben még a csukott szempárt ábrázoló festményeknél is utolérhet bennünket. Az alkotó korábbi, hiperrealista indíttatású, ám jócskán túlszínezett önarcképeinek stílusában fogant, de jóval visszafogottabb, hűvösebb színekkel operáló vásznakon óriásira nagyított arcfragmentumok néznek ránk áthatóan, ha nem épp fenyegetően.

A hazai alagútfúrások zaja elnyelte a szófiai metró felől érkező jó híreket: nemrég vonalátadás történt Bulgáriában, de hogy e hírre pont egy New Yorkban játszódó film irányítsa rá a figyelmet! A kód már akkor megtéríti a beléje fektetett bizalmat, amikor Antonio Banderas a manhattani Grand Central Stationön ereszkedik alá, és hol lyukad ki: egy, a miénkhez nagyon is hasonlító szovjet metrókocsiban. Ígéretes kezdés, főleg, hogy Morgan Freeman is ugyanezen a metrón utazik: két ilyen sztár egy olyan filmben, melyben az oroszok alagutat fúrnak Manhattanig, ilyesmiben már nem is reménykedtünk.