Pesti Ivanov

  • - elbé -
  • 1996. június 20.

Zene

- elbé -

Tavaly ősszel mutatta be - Szervét Tiborral a főszerepben - a Pécsi Színház az Ivanovot, a Vígszínház házi Csehov-szakértőjének, Horvai Istvánnak a rendezésében. Korrektül színpadra állított, hatásos, helyenként felismerhető ívvel rendelkező Csehov-előadásról beszélhetünk, amelyről azonban eldönthetetlen, hogy mi volt, mi is lehetett a megcélzott koncepció (tragédia? komédia?). Az egyik fő probléma a címszerepet játszó színész személye: Szervét a jelenlegi Víg talán legjobb férfi színésze, de itt mégis inkább kilóg, mintsem tündököl. Mintha egy másik előadás Ivanovját játszaná: erős intenzitású, de kevés mozgással párosuló jelenlétével, visszafogott, "belülről őrlődő" szövegmondásával túl erős ellenpontja a populáris vígszínházi játékstílust masszívan hozó környezetének. Így Rudolf Péter Borkinként kedvére bohóckodhat mellette, csinálhat one-man-show-t figurájából, kíméletlenül lecsapva minden poénra, Tahi Tóth Lászlót sem vehetjük komolyan az öreg gróf szerepében, és Murányi Tünde sem túl meggyőző mindent elfeledtetni képes, az életnek új értelmet adó Szásaként. A máskor kitűnő Pap Vera is nagyon halovány "haldokló orosz nagyasszonyként", inkább figurája haldoklik a felszínességtől. Lukács Sándor Lebegyeve viszont meglepően eltalált: pontosan érzékelteti a mozgásterétől megfosztott középkorú férfi váratlan hangulatváltozásait, életének áldatlan állapotát.

A másik komoly gondja az előadásnak a díszlet: mind a négy felvonás egy-egy (zöld, fehér, bordó, fekete) domináns, az egész teret beborító színárnyalatot kapott, ami meglepi, leköti ugyan a szemet, de nem gondolkoztatja el. Nincs rajta merre barangolni, s felfedezésre való titkokat sem rejt magában. Leszűkíti a fantázia világát: csak a tér nagysága és színe hatáskeltő, amit érdekességét vesztvén, gyorsan megszokunk s kicsit meg is ununk. Szóval eklektikusra sikeredett az előadás: kellemes szórakozásunkat a komikus helyzetek kíméletlen kihasználása végig biztosítja, míg az olykor - váratlanul - megjelenő drámaibb, feszítettebb pillanatokat a csehovi szöveg ereje csempészi bele az előadásba. S mivel e kettősség mögött nem érezzük a rendező által felügyelt egységet, ne adj´ isten, egyensúlyt, a produkció egésze nem képes bevonni a játékba, megfosztva ezzel minket egy csehovi élménytől.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.