Tavaly ősszel mutatta be - Szervét Tiborral a főszerepben - a Pécsi Színház az Ivanovot, a Vígszínház házi Csehov-szakértőjének, Horvai Istvánnak a rendezésében. Korrektül színpadra állított, hatásos, helyenként felismerhető ívvel rendelkező Csehov-előadásról beszélhetünk, amelyről azonban eldönthetetlen, hogy mi volt, mi is lehetett a megcélzott koncepció (tragédia? komédia?). Az egyik fő probléma a címszerepet játszó színész személye: Szervét a jelenlegi Víg talán legjobb férfi színésze, de itt mégis inkább kilóg, mintsem tündököl. Mintha egy másik előadás Ivanovját játszaná: erős intenzitású, de kevés mozgással párosuló jelenlétével, visszafogott, "belülről őrlődő" szövegmondásával túl erős ellenpontja a populáris vígszínházi játékstílust masszívan hozó környezetének. Így Rudolf Péter Borkinként kedvére bohóckodhat mellette, csinálhat one-man-show-t figurájából, kíméletlenül lecsapva minden poénra, Tahi Tóth Lászlót sem vehetjük komolyan az öreg gróf szerepében, és Murányi Tünde sem túl meggyőző mindent elfeledtetni képes, az életnek új értelmet adó Szásaként. A máskor kitűnő Pap Vera is nagyon halovány "haldokló orosz nagyasszonyként", inkább figurája haldoklik a felszínességtől. Lukács Sándor Lebegyeve viszont meglepően eltalált: pontosan érzékelteti a mozgásterétől megfosztott középkorú férfi váratlan hangulatváltozásait, életének áldatlan állapotát.
A másik komoly gondja az előadásnak a díszlet: mind a négy felvonás egy-egy (zöld, fehér, bordó, fekete) domináns, az egész teret beborító színárnyalatot kapott, ami meglepi, leköti ugyan a szemet, de nem gondolkoztatja el. Nincs rajta merre barangolni, s felfedezésre való titkokat sem rejt magában. Leszűkíti a fantázia világát: csak a tér nagysága és színe hatáskeltő, amit érdekességét vesztvén, gyorsan megszokunk s kicsit meg is ununk. Szóval eklektikusra sikeredett az előadás: kellemes szórakozásunkat a komikus helyzetek kíméletlen kihasználása végig biztosítja, míg az olykor - váratlanul - megjelenő drámaibb, feszítettebb pillanatokat a csehovi szöveg ereje csempészi bele az előadásba. S mivel e kettősség mögött nem érezzük a rendező által felügyelt egységet, ne adj´ isten, egyensúlyt, a produkció egésze nem képes bevonni a játékba, megfosztva ezzel minket egy csehovi élménytől.
