Vajon mit várhat még a rajongó és az elfogulatlan érdeklődő az idén éppen 35 éve alakult duótól? Eleganciát, nagyvonalúságot, szellemességet, a táncos popzene elemeinek anyanyelvi szintű ismeretét? Nos, ezeket mind megkapjuk a Supertől, mely sok tekintetben folytatása a három évvel ezelőtti, a kritikusok által többnyire az egekig magasztalt Electricnek, ugyanakkor egyszerre töményebb és takarékosabb is. A hangzás hasonlósága persze nem meglepő: a néhol társszerzőként is közreműködő Stuart Price produceri keze nyomát könnyű felfedezni. Érdekes, de a szövegekkel ezúttal kissé visszafogottan bánt Neil Tennant, ráadásul a klasszikus szerkezetű elektropop-dalok mellé került a Pazzo gátlástalan italo-reminiszcenciája meg a pumpaszám Inner Sanctum, melyekkel alig némi szöveg kíséretében a tánczenei kultúra hedonizmusának adóznak tisztelettel. A Super egyenesen a táncparkettre szánt albumnak tűnik: példaszerű, ahogy Tennant, Chris Lowe és Price együtt, gondos kézzel, féltő szeretettel leporolja és újra saját lábára állítja a diszkó-, szintipop- vagy house-sémákat. Az album kislemezslágerében nyíltan a nosztalgiával játszanak, mindezt zongorás house-ba csomagolva (Pop Kids), kicsit később viszont a 80-as évek komorabb elektronikáját idézik meg egy tőlük nem is oly szokatlanul politikus dalban (The Dictator Decides). Az egyensúlyok amúgy is eltaláltak: a Sad Robot World lassú Kraftwerk-parafrázisát olyan darabok követik, ahol az eufória és a melankólia a PSB esetében bevált, közös kémiája működik, s ez a gyengébb pillanatok dacára is eladja az egész albumot.
x2/Deep Distribution, 2016
alá
