Magyar Narancs: Apja mérnökként vett részt a korai űrprogramokban. Gondolja, hogy hatással volt ez a későbbi művészetére?
William Basinski: Abszolút. Lenyűgöző volt gyerekként követni a Mercury-programot Houstonban, nézni a fekete-fehér tévét, és istentiszteletre járni az asztronautákkal; része lenni ennek a teljesen utópisztikus NASA-társadalomnak, ahol tudósokkal és űrhajósokkal voltunk körülvéve.
MN: Innen kalandos út vezette New Yorkig, ahol megalapította az Arcadiát, amely egyszerre volt otthon, műterem, illetve szervezőközpont. Milyen volt pár éve lezárni ezt a húszéves időszakot, és áttelepülni Los Angelesbe?
WB: Hiányzik a város, de az a New York, amit én szerettem, már nem is létezik. A CBGB (az East Village legendás punk és new wave klubja – a szerk.) helyén most egy John Varvatos butik áll. A végleges elköltözést megelőzően már régóta ingáztam a két város között. 1999-ben partneremet, James Elaine-t felkérték, hogy vezesse a Hammer Museum kortárs részlegét, úgyhogy ő már akkor átköltözött, de én nem tudtam vele tartani, mivel még megvolt a kis régiségboltom, a Ladybird. Lady Bird Johnson után neveztem el, aki arról volt híres, hogy az államokat összekötő autópályákat vadvirágokkal ültette tele, hogy az autósok ne dobálják ki a szemetet az ablakon. Három évig vittem a boltot, aztán megszületett a The Disintegration Loops…
MN: Amely annyira jól teljesített, hogy bezárta a boltot, és inkább a zenére koncentrált?
WB: Nem, a boltot már korábban be kellett zárnom. De amúgy sem volt nekem való. Tudtam, hogy ha tovább folytattam volna, akkor mára egy vén, alkoholista antikos lennék, aki szándékosan nem fordítja meg reggel a zárva feliratot az ajtón. Tisztában voltam vele, hogy ha nem vagyok hajlandó mindent feladni a zene érdekében, akkor sosem lesz belőlem semmi. És kilenc hónappal a bolt bezárását követően, 2002-ben megjelent a The Disintegration Loops, amelyért teljesen odavoltak a kritikusok.
MN: Ahhoz az anyaghoz videók is társultak. A legfrissebb munkájához nem készített vetítést?
WB: Ehhez nem. Most csak füstgépet és lámpákat használunk. Még csak január óta létezik a projekt, és amúgy is mindent visszafele csinálok. Most turnézom, pedig az album év végéig még biztos, hogy nem fog megjelenni.
MN: Ezt is saját maga tervezi kiadni?
WB: Igen, mert ez az egyetlen módja annak, hogy valamennyi pénzt keressek vele.
MN: Viszont az első lemezét 1998-ban még nem ön adta ki, hanem Carsten Nicolai, a német Raster-Noton tulajdonosa. Vele hogy találkozott?
WB: Egy épületben laktunk New Yorkban, és Carsten hallotta, mit művelek. Akkortájt szereztem egy CD-írót, így lehetőségem nyílt az addigi szalagjaim archiválására, amelyeket egy leginkább raktárnak nevezhető helyiségben tároltam egy faágra akasztva. Szóval, Carsten egyik nap besétált hozzám, mikor épp a Shortwavemusic albumot archiváltam, és imádta.
MN: Új projektjének a címe (A Shadow in Time… for David Robert Jones) azt sugallja, hogy ez eleinte két külön darab volt, és csak később fonódott össze.
WB: Igen, a Shadow in Time-on még tavaly kezdtem el dolgozni, rögvest azután, hogy kijött a Cascade című albumom. Előrántottam a nyolc éve a garázsban porosodó Voyetra-8 szintetizátoromat, amelyet utoljára a brooklyni stúdióban használtam. Bedugtam, és annyira lenyűgözött a hang, amit a szimpla bekapcsolást követően produkált, hogy elkezdtem felvenni, és vártam a csodát. De sajnos egyik nap kaptam egy új albumot valakitől, amely erősen hasonlított arra, amin éppen dolgoztam. Egy évig még gyúrogattam, de folyton az volt az érzésem, hogy valami hiányzik… A második rész története pedig egy felkéréssel kezdődött, hogy vegyek részt egy háromszemélyes Los Angeles-i performanszban. Gondoltam, előbányászok hozzá valamit a régi szalagok közül, hátha akad ott valami érdekes. Így bukkantam rá egy macskarágta szalagra, amelyről tökéletesen megfeledkeztem. Fogalmam sem volt, mi lehet rajta, úgyhogy kivagdostam a megrágcsált részeket, és felraktam. Igazi heuréka pillanat volt! Találtam mellé még egy jó kis recsegős felvételt, talán a nyolcvanas évekből, amin én szaxofonozom, és a kettő tökéletesen passzolt egymáshoz. Erősen emlékeztetett a Heroes B oldalára. És pont akkor halt meg szegény David Bowie, ami teljesen lesújtott mindannyiunkat, és rögtön arra gondoltam, hogy ennek így kellett lennie. Ez Bowie-nak szól. Ezt David Robert Jonesnak írtam (Bowie eredeti neve – a szerk.). Végül összerántottam a kettőt, és így lett a két mű egy lemez.
MN: A Shadow… turné a londoni Union Chapelben indult. Volt bármilyen jelentősége annak, hogy egy szakrális helyen lép fel?
WB: Nincs konkrét vallási felhang, bár ezzel a fellépéssel valóban egész közel jártunk már egy Bowie-nak szentelt gyászmiséhez. Sőt: a gyászmisejelleg talán az összes koncertemre igaz. Abban biztos vagyok, hogy ha tíz évvel korábban születek, papnak mentem volna.
