Lemez

Pezsgővel és petárdával

Michael Monroe: Horns And Halos

  • Greff András
  • 2013. október 5.

Zene

A rockzene tarkabarka, javíthatatlanul kétdimenziós, de azért elég szórakoztató rajzfilmfiguráinak sorában a finn Michael Monroe-nak jutott a nehéz feladat, hogy a hús-vér valóságban magára öltse Donald kacsa háládatlan szerepét: a figuráét, aki újra és újra elbukik, de sohasem adja fel.

A vaskos smink alá rejtett olcsó kurvaimázshoz 51 évesen is rendíthetetlenül hűséges platinaszőke férfiú hatalmas sztár lehetett volna a Hanoi Rocksszal a 80-as években, ha a kellően hanyag pengetési technikát, valamint a stílusos cilinder- és kendőviseletet épp Los Angelesben oktató glam/sleaze pionírok dobosa nem hal szörnyet egy brutális autóbalesetben, később pedig szólóban és a Jerusalem Slim, valamint a Demolition 23 nevű zenekarainak élén is megvolt az esélye az áttörésre, de valami mindig elromlott a gépezetekben, s így végül csak otthon, Finnországban, valamint Japánban jött össze neki igazán a dolog. Miután pedig a Hanoi Rocks úgy tíz évvel ezelőtt ismét összeállt, hogy tagjainak biztos megélhetést biztosítson az alkonyévekre, az énekesnek - mi sem természetesebb - végül csak sikerült újra elhidegülnie a zenekar meghatározó gitárosától, Andy McCoytól.

A Horns And Halos a Hanoi 2009-es szétesése óta már a második lemeze Monroe-nak, és nem csupán a HR érdektelen utolsó lemezéhez viszonyítva állítható róla, hogy teljesen tisztességes darab. Amíg a 2011-es Sensory Overdrive már-már poposan slágeres volt, addig a Horns (melynek dalait az újjáalakult New York Dollsból ismerhető Steve Contéval, valamint Dregennel, a svéd Backyard Babies kényszernyugdíjazásból visszarángatott oszlopával szerezte) kicsivel nyersebb és intenzívebb anyag lett, ami azért ugyanolyan gondtalanul rágható. Gyakorlatilag minden száma kisebb rész korai glamből és nagyobb adag feszes, 90-es évekbeli skandináv alaprockból tapad össze, az újszerűség nyilvánvaló hiányáért pedig kivédhetetlen refrének és felvillanyozóan nemtörődöm attitűd kárpótolják a zsáner mostanában a legkevésbé sem elkényeztetett rajongóit. Abban a rövidke sorban, amelyet Keith Richards és Lemmy vezet, Monroe és társai ma nagyjából az utolsó versenyzők, így a Horns And Halos elsősorban valaminek az eltűnéséről beszél, és a legszebb benne az, hogy a klasszikus rocksztárok horizont alá süllyedő napjától nem könnyekkel, hanem pezsgővel és petárdával kíván (rövid) búcsút venni.

Spinefarm, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Közel kétmilliárd forint vízdíjat követel az állam Miskolctól, a város bérlakásait adta fedezetként

A magyar állam 2023 végén úgy kapta meg ingyen a rezsicsökkentés miatt milliárdos hiányt halmozó MiVíz Kft.-t 24 milliárd forintos vagyonával, hogy konszolidációt ígértek Miskolcnak. Erre nem került sor, idén nyáron viszont benyújtotta 1,8 milliárdos ki nem fizetett vízdíj számláját a városnak. A törlesztés fedezeteként egy 2,2 milliárd forintra értékelt önkormányzati bérlakásos társasházát adta zálogba a fideszes városvezetés.

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.