Lemez

Pezsgővel és petárdával

Michael Monroe: Horns And Halos

  • Greff András
  • 2013. október 5.

Zene

A rockzene tarkabarka, javíthatatlanul kétdimenziós, de azért elég szórakoztató rajzfilmfiguráinak sorában a finn Michael Monroe-nak jutott a nehéz feladat, hogy a hús-vér valóságban magára öltse Donald kacsa háládatlan szerepét: a figuráét, aki újra és újra elbukik, de sohasem adja fel.

A vaskos smink alá rejtett olcsó kurvaimázshoz 51 évesen is rendíthetetlenül hűséges platinaszőke férfiú hatalmas sztár lehetett volna a Hanoi Rocksszal a 80-as években, ha a kellően hanyag pengetési technikát, valamint a stílusos cilinder- és kendőviseletet épp Los Angelesben oktató glam/sleaze pionírok dobosa nem hal szörnyet egy brutális autóbalesetben, később pedig szólóban és a Jerusalem Slim, valamint a Demolition 23 nevű zenekarainak élén is megvolt az esélye az áttörésre, de valami mindig elromlott a gépezetekben, s így végül csak otthon, Finnországban, valamint Japánban jött össze neki igazán a dolog. Miután pedig a Hanoi Rocks úgy tíz évvel ezelőtt ismét összeállt, hogy tagjainak biztos megélhetést biztosítson az alkonyévekre, az énekesnek - mi sem természetesebb - végül csak sikerült újra elhidegülnie a zenekar meghatározó gitárosától, Andy McCoytól.

A Horns And Halos a Hanoi 2009-es szétesése óta már a második lemeze Monroe-nak, és nem csupán a HR érdektelen utolsó lemezéhez viszonyítva állítható róla, hogy teljesen tisztességes darab. Amíg a 2011-es Sensory Overdrive már-már poposan slágeres volt, addig a Horns (melynek dalait az újjáalakult New York Dollsból ismerhető Steve Contéval, valamint Dregennel, a svéd Backyard Babies kényszernyugdíjazásból visszarángatott oszlopával szerezte) kicsivel nyersebb és intenzívebb anyag lett, ami azért ugyanolyan gondtalanul rágható. Gyakorlatilag minden száma kisebb rész korai glamből és nagyobb adag feszes, 90-es évekbeli skandináv alaprockból tapad össze, az újszerűség nyilvánvaló hiányáért pedig kivédhetetlen refrének és felvillanyozóan nemtörődöm attitűd kárpótolják a zsáner mostanában a legkevésbé sem elkényeztetett rajongóit. Abban a rövidke sorban, amelyet Keith Richards és Lemmy vezet, Monroe és társai ma nagyjából az utolsó versenyzők, így a Horns And Halos elsősorban valaminek az eltűnéséről beszél, és a legszebb benne az, hogy a klasszikus rocksztárok horizont alá süllyedő napjától nem könnyekkel, hanem pezsgővel és petárdával kíván (rövid) búcsút venni.

Spinefarm, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.