A vaskos smink alá rejtett olcsó kurvaimázshoz 51 évesen is rendíthetetlenül hűséges platinaszőke férfiú hatalmas sztár lehetett volna a Hanoi Rocksszal a 80-as években, ha a kellően hanyag pengetési technikát, valamint a stílusos cilinder- és kendőviseletet épp Los Angelesben oktató glam/sleaze pionírok dobosa nem hal szörnyet egy brutális autóbalesetben, később pedig szólóban és a Jerusalem Slim, valamint a Demolition 23 nevű zenekarainak élén is megvolt az esélye az áttörésre, de valami mindig elromlott a gépezetekben, s így végül csak otthon, Finnországban, valamint Japánban jött össze neki igazán a dolog. Miután pedig a Hanoi Rocks úgy tíz évvel ezelőtt ismét összeállt, hogy tagjainak biztos megélhetést biztosítson az alkonyévekre, az énekesnek - mi sem természetesebb - végül csak sikerült újra elhidegülnie a zenekar meghatározó gitárosától, Andy McCoytól.
A Horns And Halos a Hanoi 2009-es szétesése óta már a második lemeze Monroe-nak, és nem csupán a HR érdektelen utolsó lemezéhez viszonyítva állítható róla, hogy teljesen tisztességes darab. Amíg a 2011-es Sensory Overdrive már-már poposan slágeres volt, addig a Horns (melynek dalait az újjáalakult New York Dollsból ismerhető Steve Contéval, valamint Dregennel, a svéd Backyard Babies kényszernyugdíjazásból visszarángatott oszlopával szerezte) kicsivel nyersebb és intenzívebb anyag lett, ami azért ugyanolyan gondtalanul rágható. Gyakorlatilag minden száma kisebb rész korai glamből és nagyobb adag feszes, 90-es évekbeli skandináv alaprockból tapad össze, az újszerűség nyilvánvaló hiányáért pedig kivédhetetlen refrének és felvillanyozóan nemtörődöm attitűd kárpótolják a zsáner mostanában a legkevésbé sem elkényeztetett rajongóit. Abban a rövidke sorban, amelyet Keith Richards és Lemmy vezet, Monroe és társai ma nagyjából az utolsó versenyzők, így a Horns And Halos elsősorban valaminek az eltűnéséről beszél, és a legszebb benne az, hogy a klasszikus rocksztárok horizont alá süllyedő napjától nem könnyekkel, hanem pezsgővel és petárdával kíván (rövid) búcsút venni.
Spinefarm, 2013
