Lemez

World music: az alábbiakból

Zene

mindjárt kiderül, hogy Nyugat-Afrikában hol termett a legdögösebb afrofunk, de a sivatagi rock és a calypso híveihez is lesz szavunk.

Afrobeat Airways 2 Azért az nagy disznóság lett volna, ha úgy dobom fel a bakancsot, hogy nem avatnak be a hetvenes évek ghánai afrobeat színterébe. A túróba, nem gondoltam volna, hogy ilyen tripben lesz részem... Pedig hát miért is ne. Addig, ugye, megvan, hogy miután Ghána 57-ben elnyerte a függetlenséget, az elnöke mindent megtett a pánafrikai eszmék terjedéséért, a zenekarokat súlyos állami dotációban részesítette, dübörgött a gazdaság, és soha nem látott méretet öltött az egy főre eső lemezjátszók száma? Továbbá virágzott a lemezipar, és mindent elárasztott, ami "fekete és büszke" volt - az 1971-es Soul to Soul fesztiválon még Wilson Pickett, Eddie Harris és Ike meg Tina Turner is fellépett. A nemzetközi színtéren persze csak azok rúghattak labdába, akik leléptek, ahogy azt az Angliában befutó Osibisa tette, de ez az ő dolguk, ebbe most ne menjünk bele. Ám ami a lényeg: a Németországban működő Analog Africa kiadó a minap tizenhárom olyan - 1974 és 1983 között felvett - számot kapart elő, ami több mint baromi jó: átértelmezheti mindazt, amit a nyugat-afrikai vagy akár az univerzális fekete tánczenékről gondoltunk. Érdekes, hogy míg az Egyesült Államokban ez idő tájt éppen híg diszkóba színtelenedett a sztori, Ghánában abszolút megőrizte a súlyát, a színét, az erejét, vagyis jottányit sem vesztett a dögből. Semmi gusztustalan szintizés, a háttérben ott maradt a Hammond, és előtte, mellette mindaz, amit, mondjuk, James Brown művelt a JB's-zel. De ne essék félreértés, semmi utánérzés, ezt csak a hangoltság vagy még inkább: a nagyságrend kedvéért írtam. Meg hát egy pillanatig sem kétséges, hogy Afrikában járunk, mégpedig azon a vidékén, ahol a legjobb highlife és afrobeat termett, Ebo Taylor, a The Cutlass Band, a The African Brothers, a Los Issufu & His Moslems, a Waza-Afriko 76, a Tony Sarfo & The Funky Afrosibi, a Pierre Antoine & Vis-a-Vis vagy éppen a Complex Soundz bódító füvészkertjében. Szívem szerint le is ragadnék itt, és kezdeném újra, de az a helyzet, hogy még több lemezről is írnom kell... (Analog Africa, 2013)

 

 

 

 

Tamikrest: Chatma Maradunk Nyugat-Afrikában és a csúcson: a napokban jött ki a Tamikrest harmadik albuma. Erről a társaságról írta a mali ügyekben megkerülhetetlen Andy Morgan, hogy "a sivatagi bluesban elkezdődött a jövő" - úgy három éve. És ez tényleg így van, sőt csöndesen hozzáfűzhetjük: azóta már lekörözte a Tinariwent, a mesterét. Más kérdés, hogy úgy érzem, a Tamikrest esetében ajánlatosabb lehet sivatagi rockról beszélni.

Persze már 2006-ban, amikor megalakultak Kidalban, akkor is nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a mali polgárháború, de a zenei irányzatok szótárában is csomópontot, koalíciót jelent a nevük. Álmodni sem lehetett volna ennél találóbbról, hiszen nemcsak a politikai megegyezés vágyát tükrözte, de azt is, hogy a Tinariwen mellett hasonlóképp hatott rájuk egy rakás mai tánczene. Minden hangjukat átjárta valami nagyon friss szél. És úgy megforgatta a homokot, mintha az egész világ egy hatalmas sivatag lenne. Már az első két lemezükön is; de most még rátettek pár lapáttal.

Az a legkevesebb, hogy a palettán megjelent a dub, a funk vagy az ambient. Döntőnek inkább azt találom, amilyen mélyen és amilyen szorosan fonódik össze Ousmane Ag Mossa jellegzetesen tamashek pengetése az újabban csatlakozott Paul Salvagnac gitárjából felszálló pszichedéliával. Amikor csöndben álmodoznak, akkor épp úgy, mint amikor elragadtatott beindulás van. Másrészt meg az tűnik ki, hogy az eddiginél jóval komolyabb szerepet kapott az énekesnőjük, Wonou Walet Sidati, de hát hogyne kapott volna, ha egyszer egy olyan lemez pörög, aminek Nővérek a címe, és a tuareg nők felkavaró sorsáról szól. Így alkot könyörtelen egységet a közelmúlt mali drámája és az egyetemes rock 'n' roll a maguk példaértékű katarzisával. Tökély. (Glitterbeat, 2013)

 

 

 

 

Lord Mouse And The Kalypso Katz: Go Calypsonian Május végén jártunk, amikor elújságoltam ezeken a hasábokon: végre feltűnt egy hibátlan csillag a calypso egén, és most ott ragyog mindenütt, ahol buli van. Történetesen Drew Gonsalvesről és az ő Kobo Town nevű együtteséről volt szó, de rajtuk már túl vagyunk. Viszont egy hónap se telt bele, és újabb robbanás tanúi lehettünk, ezúttal Berlinben, ahol az amerikai Lord Mouse döntött úgy, hogy calypsoegyüttes alapításába fog. Kezdetben csak egy szolidabb formációra gondolt, de az összes jelentkező megtetszett neki, és így végül tizenheten lettek, hét nemzetből. Na most, aki egy tizenhét tagú banda futtatására adja a fejét, az valamit vagy egyáltalán nem tud, vagy pedig nagyon; de most jobban járunk, ha az utóbbira szavazunk. És közben feltesszük a Go Calypsoniant, mert az az első hallásra szerelem. Ezek a macskák nem fognak egyszerre kint is, bent is egeret, vagyis nem hajaznak modernitásra, egy szál fúzió se kell nekik, és kütyük nélkül is elboldogulnak kiválóan. Vegytisztán az aranykor, a harmincas évek tánczenéjét nyomják, és mégis kifogástalanul maiak. A szövegek jópofák, a ritmusok elbűvölők, a fúvósok veretesek, a cicamica vokalisták pedig oly bugyután bájosak, hogy azonnal pálmafákra vágyunk. És ennek a fele sem tréfa, komolyan. Akin már a tejcsoki és a shoppingolás sem segít, az el ne szalaszsza, mert ennek a lemeznek jó pár számában nagy adag boldogsághormon van. És még mielőtt megártana, véget ér. (Piranha Musik, 2013)

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.