„Korlátozás teszi a mestert” – fogalmazta meg Goethe a művészet egyik eszmei és egyúttal mélyen praktikus aranyigazságát, melyet az Opera utazó produkciója, a Hábetler András által rendezett Figaro házassága-verzió is igazol. A szűkös anyagi lehetőségek, a változatos színhelyekhez való alkalmazkodás kötelme és a zenekar létszámának kényszerű redukálása ugyanis eredetiségre késztették az alkotókat, s ez üdítő és imponálóan kompakt előadást eredményezett. A poénos zenekari hangzást ugyan szoknia kell a finnyásaknak, s Mozart poétikus pillanataiból el-elsikkad egy s más, ám a vígopera humora frenetikusan működik: a rendezői ötletek az elég jó és a kongeniális szélső pontjai között szóródnak, s ez azért meglehetősen szokatlan élmény a magyar közönség számára. Még a sztori aktualizálása is erőltetettségtől mentes: Almaviva gróf itt Gróf képviselő úr, akit pártja Brüsszelbe küld követnek, s ő nem az első éjszaka jogáról kíván (illetve nem kíván) lemondani, hanem a családjogi törvény megszigorítása mellett álszenteskedik, miközben politikai karaktergyilkosságtól tart, ha hűtlenségen érnék. S noha Hábetlerék nyomatékosan nem az „örök” Figarót játszszák, hanem annak helyben működőképes verzióját – a mű néhány részletére mégis olyan eredeti megoldásokat találtak, amelyek bármely nagy Figaro-produkcióban is megállnák a helyüket. (Az utolsó felvonás álarcosbáli kivitelezése kiváltképp ilyen.) A lelkes csapatjátékot, valamint – operaszínpadon meglepő módon! – színészvezetést jelző előadásban jók az egyes figurák és jók a hangok is. Kovács István öngúnyosan bohócos felszabadultsága a gróf (vagyis Gróf) szerepében, a csokit majszolva szomorkodó Fodor Beatrix (Grófné) melankóliája és vokális tűzijátéka, de Keszei Bori (Susanna) és Cser Krisztián (Figaro) cselben és szexusban gazdag párosa is érdemesnek és hasznosnak bizonyította a székesfehérvári kiruccanást.
Székesfehérvári Vörösmarty Színház, május 30.
