A magyar zenehallgató számára a dél-afrikai születésű szoprán csak egy név – vagy még annyi sem, hiszen Pumeza Matshikiza (1979), aki szülőhazájában folytatott tanulmányai után a londoni Royal College of Music falai között képezte tovább magát, nálunk eddig nem lépett fel. Lemeze korábban csak egy jelent meg, az sem keltett nagy visszhangot, úgyhogy nyilván sokan akadnak, akik csak most, a második Decca-album hallatán figyelnek fel a hangra és az egzotikus szépségre.
Az énekes, aki eddig főként a Stuttgarti Opera tagjaként és a londoni Covent Gardenben aratta sikereit, mindkét lemezt áriákból és dalokból állította össze. Nehéz műfaj az árialemez, hiszen drámai összefüggésükből kiemelve, komolyzenei slágerként kell tálalni ennél sokkal többre érdemes részleteket, amelyek igazán csak úgy funkcionálhatnának, ha követhetnénk a kimerevített drámai pillanathoz elvezető lélektani-zenei utat is, és persze azt is, ami utána következik. Az „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit” mazsolázgatás minden árialemez tehertétele, de Matshikiza rátesz még egy lapáttal, tovább nehezítve a saját dolgát és a hallgatóét. Részletek Puccini, Catalani, Ravel, Mozart, Gluck, Purcell operáiból – ezt a vegyessaláta-esztétikát már sajnos megszoktuk, és a hang élménye kedvéért el is viseljük, de itt az énekesnő mindehhez hozzákever még különböző, meglehetősen híg könnyűzenéket is: Yradier, Tosti és mások darabjait.
Puccini és Mozart után egy La paloma – így, „ráadásfunkcióban” még talán elmegy. De a kettő között?! Van ennek az énekesnőnek ízlése, ítélőképessége? Érzékeli az általa összevegyített zenék kvalitáskülönbségét? Mert hangja, vokális kultúrája, drámai érzéke, az van. De a stílusok és műfajok iránti közömbösség elveszi a hallgató kedvét. Hiába a kiművelt voce, hiába, hogy az Aarhus Symfoniorkester Tobias Ringborg vezényletével jól kísér – inkább mást hallgatnánk: valakit, aki nem hint porcukrot az angol bélszínre.
Decca, 2016
