Két nappal a Rammstein koncertje után újabb telt házas buli a Papp Lászlóban, és ezúttal egy magyar együttes részéről - nem, nem egy régi zenekar háromévenkénti búcsúfellépése töltötte meg a nézőteret, hanem az orbitális magasságokba emelkedett Quimby. A zenészek egyáltalán nem voltak megilletődve a nagy helyszíntől, hiszen fesztiválokon játszottak már hasonló méretű nézőközönség előtt - a kérdés csak annyi volt, hogy négy fal között is hozzák-e a megbízható szintet. És persze hozták is, legfeljebb a szőrösszívű kritikusok akadhattak fenn apróságokon. Azon például, hogy ha jubileumi, karrieráttekintő koncertről van szó, akkor miért bukkan fel ennyi szám az új lemezről, és miért marad el például a koncertnyitánynak tökéletesen alkalmas Zéró dal; hogy a lassacskán Magyarország alternatív himnuszának tekinthető Most múlik pontosan című szám szövege kissé furcsán hat egy kisgyerek szájából; hogy nem kéne erőltetni az angol nyelvű éneklést; hogy időnként kicsit tompán szólt a cucc, és hogy a svájcifrank-hitellel kapcsolatos poénkodás enyhén félresikerült. Ezeken túl viszont nagyjából minden stimmelt: nem volt értelmetlen vendégsztárparádé, csak egy vonós- és egy fúvósszekció, volt viszont egy egész jól elsülő Hendrix-feldolgozás. A dalokat néha Gorillaz-szerű animációs vetítés kísérte, a show-t pedig a frizuráját a legképtelenebb variációkba összekócoló Kiss Tibi kifogástalanul vezényelte le, és ezennel végleg visszavette a karmesteri pálcát Varga Liviustól.
A zenészek ezt a három órát kíméletlenül végigdolgozták, és szinte képtelenek voltak lemenni a színpadról, meg hát a tömeg se nagyon volt hajlandó elengedni őket. A nagy kérdés már csak az, hogy innen hogyan és hova tovább - jövőre akár még a Puskás-stadion is összejöhetne, ha nem bontanák el.
Papp László Budapest Sportaréna, 2011. november 12.
