Koncert

Ramón Vargas dalestje

Zene

„A zongora mellett egy papagáj tenorként rikoltozott” – ez még nem a kritikusi ítélet, hanem egy szövegrészlet a világhírű mexikói tenorista pesti koncertjének legnagyobb felfedezéséből: a katalán Xavier Montsalvatge 1945-ös dalciklusából, a Cinco canciones negrasból. A Kubát megéneklő dalok meghökkentő szövegezésükkel, a francia Hatok Barcelonáig jócskán elérő, üdvös hatásával és persze a karibi térség hangzásvilágával egyszerre mozgatták ki az amúgy majd’ mindig rokonszenvesen matt kisugárzású Vargast, valamint a nyitó Liszt-dalokat (Három Petrarca-szonett) érezhetően csekély érdeklődéssel fogadó közönséget a decens unalomból. A személyes közlés és az egzotikum szerencsés párosítása jószerint izgalmasnak mutatta a póztalan kiállású, 57 esztendős lírai tenort, akinek gondosan karbantartott hangja ugyan már valamelyest fakulóban van, de azért még minden fekvésben üzembiztosan szólal meg. Vargas a második részben azután minden különösebb nehézség nélkül kihelyezett néhány kényesen magas hangot is, hogy ezzel is szavatolja a program sikerét, amely e szakaszban elegyes nívójú olasz dalokat sorjáztatott: Leoncavallótól Tostiig és Cileától fel egészen Rossiniig. A megunhatatlan La danza a jónevű, de ezúttal hullámzó teljesítményt nyújtó zongorakísérő, Charles Spencer sérülékeny bevezető futamai után a hibátlan vokális tarantellát bemutató tenorista megdicsőülésével zárta az előre meghirdetett műsort. Az ilyenkor kötelező, bár meglehetősen szűkmarkúan mért ráadások közül a második, és egyben utolsó szám végre egy népszerű operaária volt: Lenszkij áriája az Anyegin 2. felvonásából. Az emblematikus Vargas-alakítások egyikét megidéző produkció pedig búcsúzóul felmutatta a majdnem nagy énekes legvonzóbb operaszínpadi adottságait: a személyes hitelű és panaszos felhangú lírát, a pasztelles visszafogottságot és a mindmáig példás énektechnikát.

Erkel Színház, március 19.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”