„A zongora mellett egy papagáj tenorként rikoltozott” – ez még nem a kritikusi ítélet, hanem egy szövegrészlet a világhírű mexikói tenorista pesti koncertjének legnagyobb felfedezéséből: a katalán Xavier Montsalvatge 1945-ös dalciklusából, a Cinco canciones negrasból. A Kubát megéneklő dalok meghökkentő szövegezésükkel, a francia Hatok Barcelonáig jócskán elérő, üdvös hatásával és persze a karibi térség hangzásvilágával egyszerre mozgatták ki az amúgy majd’ mindig rokonszenvesen matt kisugárzású Vargast, valamint a nyitó Liszt-dalokat (Három Petrarca-szonett) érezhetően csekély érdeklődéssel fogadó közönséget a decens unalomból. A személyes közlés és az egzotikum szerencsés párosítása jószerint izgalmasnak mutatta a póztalan kiállású, 57 esztendős lírai tenort, akinek gondosan karbantartott hangja ugyan már valamelyest fakulóban van, de azért még minden fekvésben üzembiztosan szólal meg. Vargas a második részben azután minden különösebb nehézség nélkül kihelyezett néhány kényesen magas hangot is, hogy ezzel is szavatolja a program sikerét, amely e szakaszban elegyes nívójú olasz dalokat sorjáztatott: Leoncavallótól Tostiig és Cileától fel egészen Rossiniig. A megunhatatlan La danza a jónevű, de ezúttal hullámzó teljesítményt nyújtó zongorakísérő, Charles Spencer sérülékeny bevezető futamai után a hibátlan vokális tarantellát bemutató tenorista megdicsőülésével zárta az előre meghirdetett műsort. Az ilyenkor kötelező, bár meglehetősen szűkmarkúan mért ráadások közül a második, és egyben utolsó szám végre egy népszerű operaária volt: Lenszkij áriája az Anyegin 2. felvonásából. Az emblematikus Vargas-alakítások egyikét megidéző produkció pedig búcsúzóul felmutatta a majdnem nagy énekes legvonzóbb operaszínpadi adottságait: a személyes hitelű és panaszos felhangú lírát, a pasztelles visszafogottságot és a mindmáig példás énektechnikát.
Erkel Színház, március 19.
