Koncert

Ramón Vargas dalestje

Zene

„A zongora mellett egy papagáj tenorként rikoltozott” – ez még nem a kritikusi ítélet, hanem egy szövegrészlet a világhírű mexikói tenorista pesti koncertjének legnagyobb felfedezéséből: a katalán Xavier Montsalvatge 1945-ös dalciklusából, a Cinco canciones negrasból. A Kubát megéneklő dalok meghökkentő szövegezésükkel, a francia Hatok Barcelonáig jócskán elérő, üdvös hatásával és persze a karibi térség hangzásvilágával egyszerre mozgatták ki az amúgy majd’ mindig rokonszenvesen matt kisugárzású Vargast, valamint a nyitó Liszt-dalokat (Három Petrarca-szonett) érezhetően csekély érdeklődéssel fogadó közönséget a decens unalomból. A személyes közlés és az egzotikum szerencsés párosítása jószerint izgalmasnak mutatta a póztalan kiállású, 57 esztendős lírai tenort, akinek gondosan karbantartott hangja ugyan már valamelyest fakulóban van, de azért még minden fekvésben üzembiztosan szólal meg. Vargas a második részben azután minden különösebb nehézség nélkül kihelyezett néhány kényesen magas hangot is, hogy ezzel is szavatolja a program sikerét, amely e szakaszban elegyes nívójú olasz dalokat sorjáztatott: Leoncavallótól Tostiig és Cileától fel egészen Rossiniig. A megunhatatlan La danza a jónevű, de ezúttal hullámzó teljesítményt nyújtó zongorakísérő, Charles Spencer sérülékeny bevezető futamai után a hibátlan vokális tarantellát bemutató tenorista megdicsőülésével zárta az előre meghirdetett műsort. Az ilyenkor kötelező, bár meglehetősen szűkmarkúan mért ráadások közül a második, és egyben utolsó szám végre egy népszerű operaária volt: Lenszkij áriája az Anyegin 2. felvonásából. Az emblematikus Vargas-alakítások egyikét megidéző produkció pedig búcsúzóul felmutatta a majdnem nagy énekes legvonzóbb operaszínpadi adottságait: a személyes hitelű és panaszos felhangú lírát, a pasztelles visszafogottságot és a mindmáig példás énektechnikát.

Erkel Színház, március 19.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.