Koncert

Ramón Vargas dalestje

Zene

„A zongora mellett egy papagáj tenorként rikoltozott” – ez még nem a kritikusi ítélet, hanem egy szövegrészlet a világhírű mexikói tenorista pesti koncertjének legnagyobb felfedezéséből: a katalán Xavier Montsalvatge 1945-ös dalciklusából, a Cinco canciones negrasból. A Kubát megéneklő dalok meghökkentő szövegezésükkel, a francia Hatok Barcelonáig jócskán elérő, üdvös hatásával és persze a karibi térség hangzásvilágával egyszerre mozgatták ki az amúgy majd’ mindig rokonszenvesen matt kisugárzású Vargast, valamint a nyitó Liszt-dalokat (Három Petrarca-szonett) érezhetően csekély érdeklődéssel fogadó közönséget a decens unalomból. A személyes közlés és az egzotikum szerencsés párosítása jószerint izgalmasnak mutatta a póztalan kiállású, 57 esztendős lírai tenort, akinek gondosan karbantartott hangja ugyan már valamelyest fakulóban van, de azért még minden fekvésben üzembiztosan szólal meg. Vargas a második részben azután minden különösebb nehézség nélkül kihelyezett néhány kényesen magas hangot is, hogy ezzel is szavatolja a program sikerét, amely e szakaszban elegyes nívójú olasz dalokat sorjáztatott: Leoncavallótól Tostiig és Cileától fel egészen Rossiniig. A megunhatatlan La danza a jónevű, de ezúttal hullámzó teljesítményt nyújtó zongorakísérő, Charles Spencer sérülékeny bevezető futamai után a hibátlan vokális tarantellát bemutató tenorista megdicsőülésével zárta az előre meghirdetett műsort. Az ilyenkor kötelező, bár meglehetősen szűkmarkúan mért ráadások közül a második, és egyben utolsó szám végre egy népszerű operaária volt: Lenszkij áriája az Anyegin 2. felvonásából. Az emblematikus Vargas-alakítások egyikét megidéző produkció pedig búcsúzóul felmutatta a majdnem nagy énekes legvonzóbb operaszínpadi adottságait: a személyes hitelű és panaszos felhangú lírát, a pasztelles visszafogottságot és a mindmáig példás énektechnikát.

Erkel Színház, március 19.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.