Lemez

Sheku Kanneh-Mason: In­­­s­piratio; Kian Soltani: Home

  • - csk -
  • 2018. április 29.

Zene

Két cég egyszerre jelentetett meg egy-egy bemutatkozó lemezt két fiatal csellistától: a két CD ékesen példázza, hogyan érdemes, illetve hogyan nem érdemes fiatal tehetségeket megismertetni a közönséggel. Mind a nagy-britanniai Sheku Kanneh-Mason, mind az ausztriai Kian Soltani Európában született, ám (mint a két művész neve olvastán és arcképe láttán egyaránt sejthető) mindketten távoli világokból érkezett családok leszármazottai, akik nemcsak csodálatosan beilleszkedtek a Nyugaton, de az itteni kultúrát is magas fokon sajátították el. Csakhogy míg a 26 éves Soltani debütálása egy érett muzsikus körültekintésével és választékos igényességgel történik, addig a 19 esztendős Kanneh-Mason, a Britain’s Got Talent nyertesének első lemeze az olcsó felszínesség áldozatául esik.

Mindketten kitűnő csellisták – jelenleg Soltani tűnik mind hangszeresen, mind zenei kifejezés dolgában jobbnak –, de míg Soltani Schubert, Schumann jelentős műveit (Arpeggione-szonáta, Fantasie­stücke) játssza, Reza Vali érdekes Perzsa népdalok ciklusával kiegészítve, addig Kanneh-Mason lemezének egyetlen fajsúlyos számát, Sosztakovics 1. csellóversenyét kínos összevisszaságban szórja körül vegyes színvonalú zsánerdarabok zűrös egyvelegével (Hadar, Saint-Saëns, Casals, Offenbach – még Bob Marleyt és Leonard Cohent is ide illőnek érzi) lehangoló bizonyítványt állítva ki szellemi éretlenségéről. Szólhatott volna a fiatal muzsikusnak egy szerkesztő a lemezkiadótól, hogy ezt azért talán mégse kellene.

Sheku Kanneh-Mason: Inspiratio, Decca, 2018

 


 

 

 

Kian Soltani: Home, Deutsche Grammophon, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.