Először is némi szkepszissel érkezünk meg a Dan Panaitescu Nagyszínpadhoz a Sigur Rós-koncertre: már csak az is kíváncsivá teszi az embert, hogy mennyire passzol ez a helyszínhez – a naplementével mint alkalmas időponttal kapcsolatban nincsenek kétségeink. Nos, a zenekar kiválóan ismeri fel, hogy egy ilyen alkalomhoz viszonylag szikár megszólalás dukál: klasszikus rocktrióként játszanak gondosan felépített, míves díszletek között, hatásos színpadi megvilágítás és vetítés kíséretében. Jónsi rendszeresen vonóval kínozza gitárját (ebben néha méltó társa a basszusgitáros is), a remek dobjáték szerepe pedig kulcsfontosságú. A számokon belüli dramaturgia gyorsan lejön: a Jónsi nem könnyen megszokható, androgün falzettjével kísért borongós felvezetés után jöhet a katartikus gitárzengetés, túlvezérlés és torzítás a pszichedelikus/shoegaze iskolák receptjét követve. Csak az a fura, amilyen csönd támad egyes számok után (az orosz ilyenkor azt mondja: rendőr született) – a közönség addigra vagy transzba esett, vagy inkább zömében teljes közönnyel figyeli a produkciót (a végén azért némi tapsot learatnak a legelöl tömörült rajongóktól). Bezzeg a Muse hatásvadász riffgyűjteménye perfektül működik: ez való ide, mással legközelebb ne is tessenek próbálkozni!
*
Éjszaka azután Róisín Murphy az A38 színpadon az ő zenés-kosztümös kabaréjával gyorsan megtalálja a kapcsolatot a publikummal, szó szerint ott vibrál a sorok között: diktálja az iramot és a népség-katonaság boldogan követi az instrukciókat. Négytagú, remek zenekarával lép színpadra, a turné gondosan kidolgozott repertoárjával, melyben hangsúlyosan, és sokszor vaskos idézőjelben kerülnek elő a klasszikus Moloko-témák, melyeket belesző a nagyobbrészt azért az újabb-régebbi szólólemezekre épülő programba. Ami minden, csak nem hagyományos lemezbemutató: az új számok, ugyanúgy, mint a régiek, csupán a művésznő példabeszédeinek repertoárelemei – a maga gúnyos modorában prédikál, nem kevés civilizáció- és kultúrakritikai éllel. A közönséget persze már azzal is megveszi lábon, hogy számonként, sőt sokszor dalokon belül is jelmezt, álarcot, sapkát, kalapot vált – mindegyiknek megvan a maga szerepe, szigorú sorrendben kerülnek fel vagy hullnak az egyre inkább kaotikus gardróbra emlékeztető színpadra, Róisínnek pedig egyaránt jól áll a biztiőrdzseki, a madártollas sipka, a munkavédelmi sisak és az álrokokó kosztüm is. A végén a tavalyi albumról vett, beszédes című Exploitationből hirtelen kibújik a Sing It Back, a valaha volt legnagyobb Moloko-sláger (pedig addigra már a Forever More is lement!), amely végül szemérmetlenül szarkasztikus közönségénekeltetésbe torkollik. A végén Róisín felszabadultan fürödhet a dicsőségben: a felhörpintett sörből elismerés gyanánt még köp egy adagot a közönség felé, ami talán nem egy operettdívás gesztus, habár egykoron az ő cipőjükből is felhörpölték a pezsgőt a hívek.
Sziget, augusztus 13.
