Retro Italiano - Daniele Luchetti: A testvérem egyedüli gyerek (film)

  • - turcsányi -
  • 2008. május 8.

Zene

Ismerek egy csávót, kábé olyan korú, mint ennek a filmnek a rendezője (nemsokára ötven lesz), míg (a nyolcvanas évek végéig) ki lehetett tartani a magyar futball mellett, addig ő Vasas-drukker volt. Mert úgy emlékezett, hogy egészen kicsi korában egy nagyfiú (úgy tíz évvel idősebb, épp, mint a film alapjául szolgáló regény írója), azt mondta neki, hogy "kicsi, te szurkolj a Vasasnak, mint én". Ez úgy a hatvanas évek elején, eleje végén lehetett.

Ismerek egy csávót, kábé olyan korú, mint ennek a filmnek a rendezője (nemsokára ötven lesz), míg (a nyolcvanas évek végéig) ki lehetett tartani a magyar futball mellett, addig ő Vasas-drukker volt. Mert úgy emlékezett, hogy egészen kicsi korában egy nagyfiú (úgy tíz évvel idősebb, épp, mint a film alapjául szolgáló regény írója), azt mondta neki, hogy "kicsi, te szurkolj a Vasasnak, mint én". Ez úgy a hatvanas évek elején, eleje végén lehetett.

Daniele Luchetti 1962-ből vág neki, hogy felnyaljon jó másfél évtizedet Olaszország kisvárosi történetéből - mintha Antonio Pennacchi Európa-szerte sikeres, magyarul még meg nem jelent Il fasciocomunista című könyvéből tenné. Nem abból teszi. Bőszeműbb annál. Az olasz film nemzetközi ismertségre méltó (ilyenformán elég bőséges) halmazából merít - nagykanállal. Tettének okaira is következtethetünk a látottakból, mindjárt kettő is van:

1. sikervágy;

2. nem jut eszébe semmi a regényről, csak az, hogy marhára, de milyen iszonyúan tetszik neki, és hogy tényleg irtó jó, elolvasta többször is.

Hiba lenne lebecsülnünk az ilyen rugókat, hiszen így semmi extraság, csak az került rá a vászonra, amit a rendező eddig megtanult, ő pedig oda-vissza bevágta Az olasz filmek enciklopédiáját (talán csak a spagettiwestern fejezetnél ugrott, amiért külön hálásak lehetünk). S ha ehhez még hozzávesszük, hogy afféle "miből lesz a cserebogár" sztorival van dolgunk, biztosnak látszik az élvezet: díszszemle következik, felvonulnak legjobbjaik A csórótól az Amarcordon át egészen valamelyik államügyészes-vörösbrigádos-robogóról pisztolyozós kedvencünkig (legyen A rendőrség megköszöni), a neorealizmustól a Fiat 500-as feltámadásáig - és ezt elég jó nézni: sírunk és nevetünk, és a főszereplők annyira szépek, hogy az csak na! Ám a nézés sose több mint nézegetés, ha közben nincs mivel agyonütni a filmidőt, és itt csap vissza a semmit gondolás: így nem tart ki másfél óráig se film, se néző. Az ugyanis nem közlés, hogy valaki azért lett neofasiszta, mert az egyetlen ember, aki gyerekkorában szóba állt vele, azt mondta neki, hogy legyél fasiszta, mert én is az vagyok. Ez ugyan történhetett így, s derék illetőről lévén szó, az is nagyon oké, hogy idővel hősünk lejött erről a tripről. Az meg még okébb, hogy az ember tökre belezúg a bátyja (az persze kommunista, mert mindig ő kapja a jó falatokat) igéző csajába, csak azt meg annyiszor láttuk már.

Amilyen pontosan és szépen hozza Luchetti az olasz filmtörténetet, az pont a félidőig elég - hányan tudnak ma akár ennyit is?

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Neked ajánljuk