A Kanadából származó énekest az is ismeri, aki nem, két dala, a Diana és a You Are My Destiny olyan örökzöld, ami egész biztosan előkelő helyezést érne el a világ bármely pontján, ha "minden idők legnagyobb slágerei" szavazást rendeznének. Csakhogy Anka esetében hatványozottan igaz a Rolling Stones korai száma, mely szerint az "énekes nem a dal". Mostanáig legfeljebb a legelszántabbak ismerhették az aranytorokhoz tartozó arcot, és valószínűleg senkit sem érdekelt, él-e egyáltalán az egykori popsztár, aki legnagyobb sikereit 1957-1958-ban, majd' fél évszázaddal ezelőtt aratta.
De Paul Anka csak 17 éves volt akkor, túl fiatal, hogy megszokja a jót, és derékba törje a leszálló ág. A hatvanas éveket ilyen-olyan visszatérés-kísérletekkel töltötte (a legviccesebb az 1963-as Remember Diana című dal, hiszen még ekkor is csak 22 éves volt), majd az évtized végére őt is felszippantotta Las Vegas.
Lehet hányingert kapni Vegastól, elborzadni a giccs, az ízléstelenség tobzódásán, ám az is biztos, hogy a tehetségtelen énekest már a határon visszafordítják. Tom Jones nyolcvanas évek végi nagy come backje óta pedig jól tudjuk, butaság az is, ha valamiféle tejjel-mézzel folyó szórakoztatóipari elfekvőként tekintünk a városra. Shirley Bassey és a Propellerheads együttműködése például ékes bizonyítéka, hogy kis fantáziával bárki könnyedén kiszabadulhat az aranyketrecből, ha ehhez támad kedve.
Úgy tűnik, most éppen Paul Anka döntött így. A borítót elnézve láthatóan remekül érzi magát, nem fogott rajta az elmúlt negyvenvalahány év, komoly képet vág, de a szemében huncut mosoly. Naná, hiszen szó sincs nosztalgiázásról, dájánázásról, desztinizésről, az új albumon olyan zenekarok dalait énekli - kapaszkodjanak meg! -, mint a Nirvana, a Bon Jovi, a Van Halen vagy éppen az R.E.M.
Persze, ahogy Korda György előadásában is meglehetősen furcsának tűnne, amint kockás flanelingben üvölti a mikrofonba például azt, hogy "a hajsza, a gálya, a Főnix éjszakája", Anka sem öltözött őstuloknak, hogy aztán torokhangon hirdesse az igét a Smells Like Teen Spirits alatt. Inkább csavart egyet, s egy bigband vegytiszta vegasi hangszerelésében búgja a rockhimnuszokat. És noha ebben a változatban valószínűleg az "anyjuk" sem ismerne a dalokra, az egész egy cseppet sem zavaró. Jól sikerült gegnek éppúgy megteszi, mint kellemes háttérzenének egy romantikus vacsorához. Nem lehetnek kifogásaink, profi, minőségi munka, s reméljük, nem kell ötven évet várni a folytatásra.
Universal, 2005
