Végigböngészve a fesztivál rockzenei ajánlatát, szolid keserűséggel állapíthatom meg, hogy a tavalyi hiánypótló felhozatal után idén újfent a tutira menő ismétlés dominál, ami tán még nem is volna anynyira kivédhetetlenül csüggesztő, ha ezt a Szigetet nem csak akkor lehetne jó szívvel naprakésznek mondani, ha teszem azt, 1998-atÉ De hagyjuk. Azonnal kétszáz évesnek érzem magam, amikor szavalni kezdem ezt a leckét, másfelől meg mégiscsak konstruktívabb arra koncentrálni, ami van: a viszontlátások miatt ajánlónkban legalább mi is elég biztosra mehetünk.
*
Ha engem kérdeznek, könnyedén ki tudom jelölni a mindenkori Sziget-programok azon halmazát, amelyikben még sohasem kellett csalódni. A rakendroll élő klasszikusaira gondolok: évről évre sikerült ide csábítani azokat az öreg harcosokat, akik meggyőzően cáfoltak rá a kegyetlen fiatalság vélekedésére, mely szerint ötven felett legföljebb a bingóklubban illene vitézkedni, nem pedig a mikrofonok árnyékában. Ugyanerre idén is komoly sanszunk van - akkor is, ha Glen Matlockkal kapcsolatban vannak azért kételyeim. Matlock a Sex Pistols eredeti basszusgitárosa volt, és annyi biztos, hogy az ő játéka hallható a '76-os Anarchy In The UK-kislemezen, de állítólag a Never Mind The Bollocks pár további számához is ő tolta fel a bőgősávokat. Hogy pontosan miért rúgták ki a zenekarból, arról a mai napig számos pletyka kering, a legbájosabb ezek közül alighanem az, hogy azért, mert szerette a Beatlest. De inkább arról lehetett szó, hogy a szakadt Sid Vicious kétségtelenül jobban illett az összkép-be. Bárhogyan is, Matlock aztán a Rich Kidsszel folytatta, s készített felvételeket többek között Johnny Thundersszel is, az utóbbi években pedig ott feszített a Pistols számos újjáalakulási kaszálásán. Hozzánk a The Philistines nevű formációjával érkezik, és egy tisztességesen nosztalgikus punkrock időutazásra éppúgy van esély, mint egy szégyentelen haknira (Nagyszínpad, augusztus 9., 16.30).
*
Matlock fel-feltűnt a nyolcvanas évek elején Iggy Pop oldalán is, aki most a Stoogesszal tér vissza hozzánk. Ez az újjáalakulás vagy tíz éve benne volt már a pakliban, azóta különösen, hogy Iggy 2001-ben a Beat 'Em Uppal ismét brutálba váltott. A társaság végül Iggy Skull Ring című lemezén jött össze először, aztán az összeborulásból több turné kerekedett, idén friss album is várható. Harminchárom év után. Ami azért finoman szólva vékony jegű pálya, de lehet valami a levegőben, amit a protopunk nagyságai kiszimatoltak: a New York Dolls már meg is jelentette visszatérő lemezét, a Stooges pedig Steve Albinival fog dolgozni, s ő azért nem az a fajta, aki szívesen asszisztálna holmi méltatlan vergődéshez.
Izgalmas volna pár friss számot hallani a Szigeten, bár ha most még kizárólag a múltra koncentrálnak, akkor egy csupa kifogástalan számból felépülő műsort fogunk hallani. Az 1967 és '74 között működött zenekar tömör életműve (The Stooges, Fun House, Raw Power) ugyanis oda-vissza hibátlan. Megannyi nyers, mocskos és véres rakendroll, azt pedig aligha kell bizonygatnom, hogy Iggy Pop a kevés valódi nagyvad falkájába tartozik a frontemberi piacon, és ott is ő az egyik vezérfarkas. Az Ashe-ton fivérek mellett basszusgitáron Mike Watt (szintén nem akárki: ő volt a The Minutemen és a fIREHOSE vezető ereje) lesz látható - ezt a felállást örökítette meg a tavaly megjelent Live In Detroit DVD, amit jó szívvel ajánlhatok bemelegítésül mindenkinek, akinek kételyei volnának arra nézvést, hogy az uraktól jelentős pusztítás várható (Nagyszínpad, augusztus 15., 18.00).
Maradva az Olümposzon, röviden értekeznünk kell itt Robert Plantről is (Pannon Világzenei Nagyszínpad, augusztus 9., 21.30). Röviden, egyrészt, mert az ő múltja, gondolom, olyan, mint a Nemzeti dal, rákérdezünk valakire a zöldségesnél, és ő elfütyüli boldogan, másrészt ez a fellépése feltehetően nem csupán életének arról a szeletéről, hanem új időknek új dalairól is fog szólni. Melyekről bővebben ajánlónk világzenei szekciójában olvashatnak, én itt most csak anynyira szorítkozom, hogy számomra a Strange Sensation nevű kísérőzenekarával tavaly elkészített Mighty Rearranger eddig az egyetlen olyan Plant-szóló, amely kínos következtetések levonása nélkül az egeket ostromló Zeppelinekhez mérhető.
*
Persze lehet, hogy ezt az egész ajánlót Nagy-Britanniából kellett volna indítanom. Végül is a fesztivál legnagyobb aduja kétségtelenül az, hogy itt fog végre-valahára bemutatkozni a hazai közönségnek a Radiohead (Nagyszínpad, augusztus 12., 21.00). A brit rock legjelentősebb társasága, mindenféle összegző listák állandó éllovasa, megkerülhetetlen jelenség - nagyjából ezekkel a szuperlatívuszokkal szokás indításképpen körbelődözni, és még csak nem is egészen alaptalanul. Ennyit gyorsan leszögeznék, mielőtt azt írom, hogy darab ideje én már igyekszem távolságot tartani tőle. A megérdemelten mennybe menesztett 1997-es OK Computer volt az utolsó lemeze, amiért még odáig voltam, de ma már azt se nagyon, inkább csak a megelőző, a zenekart már idejekorán ereje teljében mutató The Bendset veszem elő olykor. Ami megszakította örömdúsan induló kapcsolatunkat, az a gitárokat inkább mellékszerepbe utaló, folyékony atmoszferikus zenével telített Kid A és Amnesiac párosa volt az ezredfordulón - ezek ugyan a rockzene határterületeit rokonszenvesen eredeti módon fürkésző munkák, az én fülem számára mégis a kevéssé elragadó szépelgés és modorosság határozta meg őket legkivált. Persze nincs kizárva, hogy a Radiohead egyszer újra az én zenekarom is legyen. A 2003-as, a zenekar múltjához némiképp visszakanyarodó Hail to the Thieffel ez voltaképp már majdnem összejött neki, most meg itt ez a koncert. Én Radiohead-koncertekről annyi szépet hallottam már, hogy tényleg csak két ösvényt tudok elképzelni: az egyik egy rend-kívüli, katartikus élményhez, a másik meg egy gigászi csalódáshoz vezet. Bárhogyan alakul is majd, ez a felállás önmagában szívderítő: végre egy fellépés, amelynek valódi tétje van.
*
Továbbra is a szigetországban időzve: a Placebo annyira népszerű mifelénk, hogy felesleges volna itt hosszan tárgyalnom, az olvasó úgyis tud róla mindent, pláne, hogy a zenekar már idén is járt nálunk, a Depeche Mode előzenekaraként. S bár friss lemeze, a Meds számomra az elődeinél kevésbé átütő, azért nincs nagy gáz, és biztos vagyok abban, hogy ezek a gitárpopslágerek is élettel töltődnek meg a színpadon, ha a zenekar pont olyan remekül fog játszani, mint tette azt 2001-ben ugyanitt (Nagyszínpad, augusztus 14., 21.30). Kötelességszerűen megemlítem még a két éve másodpercek alatt befutott skót Franz Ferdinandot - akinek tetszett tavaly, most is el fog menni rá nyilván, táncoljanak rá örömmel, áldásom rá, de jómagam azért továbbra is inkább az ez ügyben Gavrilo Princip álláspontjára helyezkedő Uj Péterrel értenék egyet (Nagyszínpad, augusztus 9., 21.30).
Nézzük inkább, mit találunk a zúzósabb zsánerekből. Nem ajánlatos elmulasztani például a Sick Of It Allt, a New York-i hardcore-színtér második generációjának élzenekarát. Ez a több mint húsz éve a pályán lévő négyes mindig is szimpatikus társaságnak tűnt nekem: semmi felesleges feszítés, csak igazi plebejus erő és indulat, valódi szenvedély. Abszolút rendben van az új lemeze is (Death To Tyrants), úgyhogy nagyszerű, kedélyesen kaotikus közönségjelene-tekben bővelkedő koncert várható (HammerWorld Színpad, augusztus 10., 21.30). A SOIA előtt Death By Stereo, így ha elmasírozunk megnézni a queensi főnököket, egyúttal azt is betájolhatjuk, hogy miképpen boldogul a műfajjal a kaliforniai punk központjából, Orange Countyból érkező fiatalabb brigád (HammerWorld Színpad, augusztus 10., 20.00).
Jön aztán a piszkosul ravasz módon elővezetett minimál témák nagymestere, a Living Colour (Nagyszínpad, augusztus 15., 16.30), amely a kilencvenes évek egyik legjobb hardrock bandája volt, s hosszú szünet után képes volt nagyjából azonos fordulatszámon visszatérni 2003-as lemezével, a Collideoscope-pal. Egy zenekarral, amelyet támadhatatlan ízléssel és hangszeres tudással bíró zenészek alkotnak, s amely úgy szól, mintha a Bad Brains kapaszkodna össze George Clintonnal, hogy elreszeljék a súlyosabb Led Zeppelin-számokat, nem nagyon lehet melléfogni, a koncertteljesítményéről pedig mindent elmond, hogy még Kövér László sem állta meg headbangelés nélkül két éve az A38-on!
*
Kíváncsi vagyok továbbá, hogy mit tud felmutatni 2006-ban a Ministry, a kilencvenes évek közepének egyik legfelkapottabb indusztriális metálbandája, csak hát a szomorú helyzet az, hogy mióta Al Jourgensen felhagyott a heroinnal, nem készült igazán jó Ministry-lemez. És ennek már legalább hat éve. Azóta Jourgensen inkább csak akkor nagylegény, ha az interjúkban a balos amerikai muzsikusoktól (is) unásig ismert és elég bornírt retorikával Busht gyalázhatja, de ennél azért finoman szólva többre lesz szüksége egy számottevő koncerthez (Nagyszínpad, augusztus 10., 18.00).
Akkor már inkább nézzék meg a szívszorító, de zajos slágereiről valaha jól ismert ír Therapy?-t (Nagyszínpad, augusztus 9., 18.00), amelyet az utóbbi években valamiért totálisan mellőz a média, holott mostanában (halld utolsó két lemezét: Never Apologise Never Explain és One Cure Fits It All) megint nagyjából a tőle telhető maximumot hozza. Vagy kamaszkori kedvenceimet, a brit Cathedralt. Ez a zenekar már akkor a stoner rock vezérének számított, amikor a terminus technicus még meg sem született: 1990-ben alapította a Napalm Deatht odahagyó Lee Dorrian, aki anyazenekarával éppen ellentétes úton indult el a funerális komorságú Forest Of Equlibriummal. Később aztán egy színesebb és finoman bizarr világ jellemezte a lemezeit, melyek otthonos lakhelyei voltak a klasszikus hardrock és a pszichedélia kóbor szellemeinek; mindezt Dorrian a B-filmek filléres, ám képzeletdús képiségével egészítette ki szövegeiben (a séf ajánlata: Caravan Beyond Redemption, 1998). Utóbbi munkái már egyenetlenebb színvonalúak voltak, a hippicsalád fekete bárányát alakító Lee Dorrian viszont nagy figura, akit mindig jelentős öröm színpadon láthatni (HammerWorld Színpad, augusztus 13., 21.30).
*
Persze egy egész hétig tartó fesztiválon, különösképpen, ha figyelembe veszem a szigetezők lágyan mondva dionüszoszi kedélyét és fogyasztási szokásait, nagy szükség van a finomabb muzsikákra is, ám a permanens másnaposság gyöt-relmeinek enyhítésére csupán két fellépőt tudok ajánlani: először is a holland The Gatheringet, amelynek az elvágyódás sűrű melankóliájával csordulásig telített, elektronikával kevert aligrockja érthetően jelentős rajongótábort tudhat magáénak e bánattal meghitt közösségben élő országban. A zenekar épp az eddigi leglégiesebb munkáján van túl (Home), s ennek a zenének vagy egy igazán intim közeg, vagy egy nagy, tágas tér kedvez, ahol a hangok szabadon és lustán kóborolhatnak a horizont felé - ezúttal ez utóbbi jön össze nekünk (Nagyszínpad, augusztus 14., 18.00). Aztán itt lesz még Meshell Ndegéocello is (Nagyszínpad, augusztus 13., 18.00), akinek hangját és/vagy basszusgitár-játékát alighanem az is hallotta már (például Alanis Morissette vagy a Rolling Stones lemezein), aki nem került még közelebbi kapcsolatba a művésznő saját anyagaival. Nagyon izgat a fellépése, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy ez a nyilvánvalóan tehetséges nő a maga lemezeivel valamiért még sosem volt ugyan képes igazán magával ragadni, koncerten bizonyára el tud bűvölni majd. S persze ez a funkot, rockot és hiphopot ötvöző zene éppen alkalmasnak tűnik arra, hogy üdítő levegőjével odébb fújja azt a lelkifurdalást, amelyet az előző éjszakai botrányos viselkedésünk hiányos emlékei generálnak bennünk.
*
Ami pedig véreinket, a magyarokat illeti: ha frissebb hangokra vágynak, járjanak el Petri György szellemében - jussanak el valahogy a napsütötte sávig, aztán tartsanak is ki ott egy egész héten át! Olyan bizsergető dolgokat hallhatnak így, mint amilyen az Isten Háta Mögött egészen eredeti noise-prog-metál kavalkádja (Pesti Est Színpad, augusztus 14., 19.00), a Bridge To Solace szilaj metalcore-ja (HammerWorld Színpad, augusztus 10., 17.00), a Stereochrist komfortos déli metálja (HammerWorld Színpad, augusztus 13., 17.00) vagy az új erőre kapott Neck Sprain irgalmatlan zúzása (HammerWorld Színpad, augusztus 12., 17.00), de kedvükre olvadozhatnak klasszikus hardcore-punk slágerekre a Leukémia és az AMD prezentálásában (Wan2 Színpad, augusztus 14., 17.30 és 18.30), emocionális posztrockra az "riás révén (Pesti Est Színpad, augusztus 11., 16.00), ha pedig a szívük bal kamrájában fészkelő mangarajongó bakfist kívánják kényeztetni, nézzék meg a Moogot (Pesti Est Színpad, augusztus 11., 19.00). Kalandra fel!
