Yuya Wangnak és Son Yeol Eumnak, a Lang Lang után következő, a Távol-Keletről érkező zongoristáknak mintha már nemcsak az előítéletekkel kellene megküzdeniük, hanem a kínai előd hosszú árnyékával is. Kétségtelen, a Lang utáni generáció legjobbjai – kínaiak és koreaiak – is mind briliáns technikával játszanak, virtuózok. De már messze nem olyan üres az interpretációjuk, mint Langé. És az is kétségtelen, hogy leginkább a romantikus művek előadásában jeleskednek. Son Yeol Eumnál mintha ez csak a kiindulópont, az értelmezés lehetséges alappontja lenne. A Galuppi C-dúr szonátától Liszten át Schumann Kreislerianááig terjedő programjában egyre terebélyesedett a sötét oldal. Son Yeol Eum lélegző, a dallamot szelíden éneklő Galuppi-szonátája olyan lett, mint egy gyerekdal átirata, ám már az Un Sospiro etűdben megjelent a szorongás, a szorongásban rejlő erő. Hogy aztán Ravel Valse-jában átvegye a hatalmat. A borongós, ködös kezdetből kibontakozó dallam egyre brutálisabban, egyre kérlelhetetlenebbül szólalt meg. Az előadás végére a törékeny koreai hölgy – ekkor szinte már bedőlt a zongora fölé, fekete ruháján lebegett a két aranyszál – olyan atmoszférát produkált, hogy levegőt is alig lehetett kapni. A Kreisleriana utolsó, valóban schnell und spielend játszott darabjával hasonló hatást ért el. Már szinte könyörtelenségnek tetszett, hogy nem engedett ki holmi könnyű ráadásszámokkal.
MTA Díszterem, december 17.
