Magyar Narancs: Legutóbbi lemezetek, a Gravity kapcsán Matt Tuck énekes azt fejtegette, hogy dalszerzőként már nem izgatja annyira a metál, mert úgy látja, kissé ellaposodott a műfaj. Egyetértetek vele?
Michael Paget: Ezt a mondatát sokan kiragadták a szövegkörnyezetből. Matt elsősorban a metál szokásos hangszerelési megoldásaira gondolt, azoktól akart elszakadni egy kicsit. Szerettünk volna új dolgokat kipróbálni, és emiatt most más zenékből merített ihletet. Kompaktabb dalokat írtunk, hanyagoltuk a gitárszólókat, és inkább az elektronikával kísérletezgettünk.
Jason Bowld: Nehéz ma egy metálzenekarnak friss hangzással előrukkolnia, a műfaj ugyanis sok kötöttséggel jár. Kemény riffelés kell, zúzós dobolás. Azért is kezdtek elektronikát csempészni a metálosok a zenéjükbe, hogy kicsit újítsanak rajta. De ez sem újdonság: a ’80-as évek, de legkésőbb a Nine Inch Nails óta teljesen bevett dolog. Csak az emberek ezt hajlamosak elfelejteni, és már attól is kiakadnak, ha egy kis szintetizátort pakolsz a gitárok mellé.
Michael Paget: És elkezdenek másokhoz méricskélni. Pedig nem akartunk mi senkit sem koppintani az elektronikával, csak kísérletezni egy keveset a hangzásunkkal.
MN: Egyszer már nyitottatok populárisabb irányba, de a rajongók ezt kevéssé díjazták. Mit szűrtetek le a Temper Temper lemez körüli botrányból?
Michael Paget: Nem tudom, botrány volt?
MN: Errefelé igen.
Michael Paget: Amikor elkezdtük a zenekart, még nem volt ekkora őrület az interneten. Ma már bármilyen albumot csinálsz, biztos, hogy lesz valamiféle botrány a rajongók körében. Mi próbálunk a kelleténél nem többet foglalkozni ezzel. A Temper Temper is csak egy album a hat közül. Személy szerint úgy gondolom, állat lett az is. A legjobb gitártémáim közül többet is ezen játszom, például a Breaking Point szólóját. A Temper Temperen sokat babráltam a gitárhangzással és a különböző skálákkal. Nem emlékszem sajnos a nevére, de nem a pentaton skálát használtuk, hanem annál valami sötétebbet, zúzósabbat.
MN: Négy-öt millió darabos lemezeladással, mainstream metálzenekarként foglalkoztok azzal, hogyan lehet becsempészni a metált a fősodorba, vagy ha már egyszer bekerültetek, hosszú távon sikerült megvetni ott a lábatokat?
Jason Bowld: Szerintem ez a kérdés manapság már kevésbé releváns. Volt idő, amikor a zenekarok még úgy szereztek dalokat, hogy azok felkerüljenek a slágerlistákra, mert a jó helyezés általában jó albumeladásokat hozott magával. Az internet korában viszont már könnyű azt írniuk a zenészeknek, amit tényleg szeretnének, mert az emberek a YouTube-on és a Spotify-on úgyis hozzáférnek a zenéhez. Nem kell stresszelnünk azon, hogy populáris dalokat írjunk.
MN: Soha nem is vettétek figyelembe ezt a szempontot?
Michael Paget: Nem igazán. Kezdettől fogva nagy, lendületes refréneket írtunk, de nem azért, hogy sikeresek legyünk, hanem mert ez jön belőlünk. Szerencsére az embereknek is tetszik.
MN: Rögtön az első lemezetek, a The Poison meghozta az áttörést.
Michael Paget: Jókor voltunk jó helyen. Éhesek voltunk a sikerre, és összeraktunk néhány ütős dalt. Aztán szétturnéztuk magunkat a Poisonnel…
MN: …és Mattnek elment a hangja.
Michael Paget: Akkor nagyon megijedtünk. Már írtuk a zenét a második lemezünkhöz, a Scream Aim Fire-höz, amelyen egy gyorsabb, thrashesebb, technikásabb irányba mentünk el, de Mattnek folyamatosan gyulladtak voltak a mandulái. Megerőltette a torkát a sok koncertezéssel, és nem tudott énekelni. Egy ideig azt hittük, kész, itt a vége. Felmerült az is, hogy beveszünk egy másik énekest, és Matt csak gitározni fog. De elég hamar rájöttünk, hogy nem működne mással a zenekar. Egy új énekes túlságosan megváltoztatta volna a hangzást, ami a Poison sikere után felért volna egy öngyilkossággal. Aztán Mattet megműtötték, kivették a manduláit, és rendbe jött. Szinte nulláról kellett újra tanulnia énekelni, de sikerült. Az elmúlt két évben egyenesen csúcsformában van.
MN: Előfordult, hogy elszálltatok a sikertől?
Michael Paget: Nem úgy éltük meg a befutást, hogy milyen hatalmas rocksztárok lettünk, de azért rosszalkodtunk egy kicsit. Ez mindenkivel megesik, aki először megy nagy turnéra, ahol minden ingyen van, és azt hiszi, bármit megúszhat. Hát nem. Mi is levontuk a tanulságokat, és már lenyugodtunk.
MN: Walesi bandaként aggódtok, milyen hatással lesz a Brexit a zeneiparra?
Michael Paget: Mi az a Brexit?
Jason Bowld: Szerintem nem lesz semmi a Brexitből.
Michael Paget: Annyi ideje húzódik már, és a briteknek annyira, de annyira tele van a tökük vele.
Jason Bowld: Engem személy szerint nem idegesít annyira, mert mi, zenészek nem a rendes világban élünk, hanem egy buborékban. Egészen pontosan öltözőkben, ahová nem szivárog be annyira a politika. A zeneiparra pedig nem lesz számottevő hatása a Brexitnek, ebben biztos vagyok.
MN: Az elején említettétek, hogy manapság nehéz egy metálzenekarnak izgalmasnak, eredetinek lennie. Vannak azért olyan fiatal bandák, amelyeket annak tartotok?
Jason Bowld: Mondhatom az Anthraxet? Ők már nem fiatalok, de még mindig kurva jók.
Michael Paget: Kevés ilyen zenekar van, de azért akad pár. Ott van például a While She Sleeps: király hangzás, király számok. Vagy említhetném a Shvpest is, amely egészen érdekes zenei világot alakított ki magának. (A Shvpesben az Iron Maiden-énekes Bruce Dickinson fia, Griffin Dickinson énekel elektronikával behintett metalcore-t – S. T.)
MN: A következő lemezen milyen irányba fogjátok elvinni a zenekart?
Jason Bowld: Skandináv death metalt fogunk játszani. Szintetizátorokkal. Talán még néhány szarvat is beültetek magamnak (nevet), hogy kipofozzuk kicsit az imázsunket.
