Ugyanis míg a Pearl Jam manapság inkább koncertzenekarként jelentős, a Nirvana és a Soundgarden pedig énekesének tragikus öngyilkosságával idő előtt földbe állt, az Alice In Chains nemcsak túlélte a pótolhatatlannak hitt frontembere halálát, de úgy értelmezte újjá a ködsűrű depresszióval és nyúzott riffekkel kábító zenéjét, hogy annak lényegét egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Sőt, az immár két énekessel, a Layne Staley-t enyhén soulosabb hanggal és feltűnőbb Beatles-rajongással váltó William DuVall-lal és a zenekar agyának számító Jerry Cantrell-lel támadó AIC továbbfejlesztette jellegzetes hangzását, és az önmarcangoló nyomasztást valamiféle érett szomorúsággal váltotta fel. A kábszeres lebegés a tudatmódosító szerekkel együtt kikopott a zenéjükből, a fülbeülő, dupla fenekű vokálharmóniák pedig még a korábbinál is jobban elszaporodtak. Ennek a hangulatában oldottabb, befogadhatóbb, kettőpontnullás ’Chainsnek pedig egyértelműen a nyár végén megjelent Rainier Fog a csúcslemeze – és az első, amit Staley halála óta a grunge fővárosában, Seattle-ben rögzítettek. Korántsem véletlenül: a Rainier Fog egy sokat látott, barátait, pályatársait a drogtól, depressziótól elvesztő művész bensőséges kitárulkozása, amely szívsajdítóan beszél a seattle-i zenészsorsról. Cantrell érezhetően az érzelmi lemerülés, az alkotói kiüresedés rémével hadakozik: a Black Sabbath felé kacsintgató Drone-ban a függőség mindent felemésztő fekete lyukát háziállatként etető, heroinfüggő Staley, a címadóban pedig az idén elhunyt Chris Cornell emlékével vet számot, máshol pedig az idővel, drogfogyasztással és sztársággal megváltozó, önmagára néha rá sem ismerő ember agóniáját tárja elénk marcona, ravaszul megcsavart riffekben. De Cantrell nem lenne Cantrell, ha mindebből nem az Alice zeneileg leginkább harmonikus és érzékeny alkotását formálná meg, amely már nemcsak megmerít a reményvesztés bánatában, de ordas nagy rockslágereivel le is mossa azt magáról. És mire elérünk a lemezt fenségesen záró All I Amhez, a gitáros legégetőbb kérdésére is választ kapunk: igen, valahol mégis kifizetődött a temérdek lelki gyötrelem, hiszen abból egy újabb mestermű született. A DuVall-éra Dirtje, a címét a Seattle fölé magasodó vulkánról kölcsönző Rainier Fog, amely végre szó szerint oda, Seattle megdönthetetlen csúcsára helyezi a zenekart, ahová képletesen mindig is tartozott.
BMG, 2018
