Lemez

Seattle csúcsán

Alice In Chains: Rainier Fog

  • Soós Tamás
  • 2018. október 13.

Zene

Bár ezt a bélyeget hagyományosan a Pearl Jam hátára szokás rátapasztani, mai tudásunkkal nyugodtan tekinthetjük az Alice In Chainst a grunge nagy túlélő­jének.

Ugyanis míg a Pearl Jam manapság inkább koncertzenekarként jelentős, a Nirvana és a Sound­garden pedig énekesének tragikus öngyilkosságával idő előtt földbe állt, az Alice In Chains nemcsak túlélte a pótolhatatlannak hitt frontembere halálát, de úgy értelmezte újjá a ködsűrű depresszióval és nyúzott riffekkel kábító zenéjét, hogy annak lényegét egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Sőt, az immár két énekessel, a Layne Staley-t enyhén soulosabb hanggal és feltűnőbb Beatles-rajongással váltó William DuVall-lal és a zenekar agyának számító Jerry Cantrell-lel támadó AIC továbbfejlesztette jellegzetes hangzását, és az önmarcangoló nyomasztást valamiféle érett szomorúsággal váltotta fel. A kábszeres lebegés a tudatmódosító szerekkel együtt kikopott a zenéjükből, a fülbeülő, dupla fenekű vokálharmóniák pedig még a korábbinál is jobban elszaporodtak. Ennek a hangulatában oldottabb, befogadhatóbb, kettőpontnullás ’Chainsnek pedig egyértelműen a nyár végén megjelent Rainier Fog a csúcslemeze – és az első, amit Staley halála óta a grunge fővárosában, Seattle-ben rögzítettek. Korántsem véletlenül: a Rainier Fog egy sokat látott, barátait, pályatársait a drogtól, depressziótól elvesztő művész bensőséges kitárulkozása, amely szívsajdítóan beszél a seattle-i zenészsorsról. Cantrell érezhetően az érzelmi lemerülés, az alkotói kiüresedés rémével hadakozik: a Black Sabbath felé kacsintgató Drone-ban a függőség mindent felemésztő fekete lyukát háziállatként etető, heroinfüggő Staley, a címadóban pedig az idén elhunyt Chris Cornell emlékével vet számot, máshol pedig az idővel, drogfogyasztással és sztársággal megváltozó, önmagára néha rá sem ismerő ember agóniáját tárja elénk marcona, ravaszul megcsavart riffekben. De Cantrell nem lenne Cantrell, ha mindebből nem az Alice zeneileg leginkább harmonikus és érzékeny alkotását formálná meg, amely már nemcsak megmerít a reményvesztés bánatában, de ordas nagy rockslágereivel le is mossa azt magáról. És mire elérünk a lemezt fenségesen záró All I Amhez, a gitáros legégetőbb kérdésére is választ kapunk: igen, valahol mégis kifizetődött a temérdek lelki gyötrelem, hiszen abból egy újabb mestermű született. A DuVall-éra Dirtje, a címét a Seattle fölé magasodó vulkánról kölcsönző Rainier Fog, amely végre szó szerint oda, Seattle megdönthetetlen csúcsára helyezi a zenekart, ahová képletesen mindig is tartozott.

BMG, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.