Lemez

Seattle csúcsán

Alice In Chains: Rainier Fog

  • Soós Tamás
  • 2018. október 13.

Zene

Bár ezt a bélyeget hagyományosan a Pearl Jam hátára szokás rátapasztani, mai tudásunkkal nyugodtan tekinthetjük az Alice In Chainst a grunge nagy túlélő­jének.

Ugyanis míg a Pearl Jam manapság inkább koncertzenekarként jelentős, a Nirvana és a Sound­garden pedig énekesének tragikus öngyilkosságával idő előtt földbe állt, az Alice In Chains nemcsak túlélte a pótolhatatlannak hitt frontembere halálát, de úgy értelmezte újjá a ködsűrű depresszióval és nyúzott riffekkel kábító zenéjét, hogy annak lényegét egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Sőt, az immár két énekessel, a Layne Staley-t enyhén soulosabb hanggal és feltűnőbb Beatles-rajongással váltó William DuVall-lal és a zenekar agyának számító Jerry Cantrell-lel támadó AIC továbbfejlesztette jellegzetes hangzását, és az önmarcangoló nyomasztást valamiféle érett szomorúsággal váltotta fel. A kábszeres lebegés a tudatmódosító szerekkel együtt kikopott a zenéjükből, a fülbeülő, dupla fenekű vokálharmóniák pedig még a korábbinál is jobban elszaporodtak. Ennek a hangulatában oldottabb, befogadhatóbb, kettőpontnullás ’Chainsnek pedig egyértelműen a nyár végén megjelent Rainier Fog a csúcslemeze – és az első, amit Staley halála óta a grunge fővárosában, Seattle-ben rögzítettek. Korántsem véletlenül: a Rainier Fog egy sokat látott, barátait, pályatársait a drogtól, depressziótól elvesztő művész bensőséges kitárulkozása, amely szívsajdítóan beszél a seattle-i zenészsorsról. Cantrell érezhetően az érzelmi lemerülés, az alkotói kiüresedés rémével hadakozik: a Black Sabbath felé kacsintgató Drone-ban a függőség mindent felemésztő fekete lyukát háziállatként etető, heroinfüggő Staley, a címadóban pedig az idén elhunyt Chris Cornell emlékével vet számot, máshol pedig az idővel, drogfogyasztással és sztársággal megváltozó, önmagára néha rá sem ismerő ember agóniáját tárja elénk marcona, ravaszul megcsavart riffekben. De Cantrell nem lenne Cantrell, ha mindebből nem az Alice zeneileg leginkább harmonikus és érzékeny alkotását formálná meg, amely már nemcsak megmerít a reményvesztés bánatában, de ordas nagy rockslágereivel le is mossa azt magáról. És mire elérünk a lemezt fenségesen záró All I Amhez, a gitáros legégetőbb kérdésére is választ kapunk: igen, valahol mégis kifizetődött a temérdek lelki gyötrelem, hiszen abból egy újabb mestermű született. A DuVall-éra Dirtje, a címét a Seattle fölé magasodó vulkánról kölcsönző Rainier Fog, amely végre szó szerint oda, Seattle megdönthetetlen csúcsára helyezi a zenekart, ahová képletesen mindig is tartozott.

BMG, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.