1880 novemberében Csajkovszkij arról írt mecénásának, Nagyezsda von Mecknek, hogy ki nem állhatja a zongoratrió műfaját, és soha nem fog ilyen műfajú művet komponálni. (Meckné azért próbált zongoratriót kipréselni Csajkovszkijból, mert volt egy Debussy nevű ifjú zongoristája, vele akarta eljátszatni…) Egy évvel később Pjotr Iljics megírta a 19. század egyik legjelentősebb zongoratrióját. Tragikus eseménynek kellett bekövetkeznie, hogy véleménye megváltozzék: meghalt barátja, a zongoraművész, karmester és zeneszerző Nyikolaj Rubinstein. Csajkovszkij az ő emlékének szentelte a monstruózus a-moll triót (op. 50 – 1881/82).
Egy másik nagy szláv komponista, a Csajkovszkijnál mindössze egy évvel fiatalabb Antonín Dvořák nem volt ilyen finnyás: ő bizony szerette a zongoratrió műfaját, négy ilyen művet is komponált, ezek sorában a harmadik az f-moll trió (op. 65 – 1883), amelyet édesanyja halála inspirált. Briliáns műsorszerkesztői ötlet, hogy a zongorista Lahav Shani, a hegedűs Renaud Capuçon és a csellista Kian Soltani egy hangversenyen szólaltatta meg a két művet – a koncerten készült felvétel jelent meg most lemezen. Két nagy szláv szerző, szinte egyidősek, a két mű is majdnem egyszerre keletkezett, mindkettő moll darab, és mindkettő a gyász hangján szólal meg.
Illenek egymáshoz (és a művekhez) az előadások is. Nagy formátumú, virtuóz hangszerjáték, súly, erő, szenvedély, a 19. századi pátosz és népiesség hiteles hangja, szimfonikus megszólalásmód – és a romantikus kamarazenére jellemző, „versengő” attitűd lendülete jellemzi a két előadást.
Erato, 2019
