A polgári hangversenykorszak hajnalán, a 19. században rögzült a közgondolkodásban az az előítélet, amely a hangszeres művészek előadásmódjában megkülönböztette a férfiaknak és nőknek tulajdonított magatartásformákat. E sztereotip elképzelés szerint „az igazi férfiak” erőteljesen, uralkodó szellemben, offenzív módon játszanak, „a gyenge nők” viszont lágyan, szelíden. Ezen már rég túljutott mindenki, gondolhatnánk – de azért ez nem olyan biztos. Az előítéletek szívósak, főként, mivel legtöbbjük több ezer éves múltra tekint vissza. Azt, hogy egy zongorázó nő nem feltétlenül holmi mimóza, fél évszázada nagyban segített megértetni a világgal az akkor még huszonéves csodapianista, Martha Argerich. Az utóbbi évek néhány nagyszerű művésze között több olyan is akad – Ingrid Fliter, Khatia Buniatishvili, Beatrice Rana –, aki bizonyos értelemben az ő utódjának tekinthető. Valamennyien hölgyek, valamennyien szikrázó virtuozitással játszanak, és valamennyiük zongorázását rendkívüli tűz, szenvedély, erő jellemzi.
Most itt egy újabb hasonló fenomén, a német-olasz Sophie Pacini (1991), aki a szó szoros értelmében is Argerich felfedezettje, hiszen már 2010-ben fellépett az argentin művész luganói fesztiválján. Új lemezén a zongorairodalom két meghatározó szerzője, Beethoven és Liszt szólal meg. Előbbitől a Waldstein-szonáta csupa indulat és lobbanékonyság, utóbbitól két Consolation csendül fel kifinomult lírával, a Tannhäuser-nyitány Wagner-átirata zenekart megszégyenítő szimfonizmussal, a Szerelmi álmok sorozatának Asz-dúr darabja szemlélődő lágysággal és a 6. magyar rapszódia hódító eleganciával. Érzelmek és lelkiállapotok rendkívül széles skáláját tárja elénk ez a muzsikálás, mindvégig a legtökéletesebb hangszeres kivitelezésben, teljes azonosulással és fölényes technikai kontrollal. Ismét egy igazi tigrishölgy bújt elő Argerich köpönyegéből.
Warner Classics, 2016
