Zene

Szűcs Krisztián énekes és Ábrahám Zsolt gitáros a HS7-ből, Ács Oszkár basszer az Amber Smith-ből érkezett, Szőcs Gergő zenekarait pedig felsorolni is nehéz (s bizony, mire e lemez megjelent, számára már a The Twist is csak ex-). A sajátos magyar indie-szupergrup ötlete egy belgiumi Yonderboi-koncerten született meg, s hamarosan bizonyossá vált, hogy alkalmi feldolgozások mellett alapvetően saját számokkal jelentkeznek.

áll a járda szélén a Belvárosban a volt tévészékház mögött. Nem is áll, inkább fekszik, ugyanis egy hosszú kék fekvő hasábot látunk, a felső oldalán, vagyis hát a tetején zöld szőnyegszerű borítással.

Az érzelmes Cronos és az akciódús Penge 2. után Guillermo del Toro filmrendező - társulva a Tolvajok városa írójával, Chuck Hogannel - harmadszor, ezúttal könyvformában (sőt egyből egy trilógiával) nyúlt a vámpírtematikához. A vírusként terjedő vámpirizmussal és ennek biológiai magyarázataival A kór sci-fi alapokat ötvöz - táplálkozva Richard Matheson Legenda vagyok című regényéből - a horrorban gyökerező vámpírképpel, melyet az ősvérszívó, Sardu testesít meg (egyelőre).

Felettébb boldogító pillanat, amikor egy művész a szemünk láttára szabadul meg a korlátaitól - ám az is előfordul, hogy valaki a tehetségét gúzsba kötő béklyói nélkül egyszerre dermesztően idegennek látszik, s mintha kiteljesedve csak halovány visszfénye volna önmagának. Samuel Beam például (aki voltaképpen egy személyben jelenti az I&W-t) évtizedes pályája javában főként úgy volt nevezetes egyre gyarapodó ismerői között, mint aki időtlen magányban pengeti a bendzsót vagy az akusztikus gitárját, s megszeppent falzettjén gyengéd folkdalokat suttog a magnójába - ilyenformán pedig igencsak hajmeresztő élményt nyújt, amikor eme sűrű szakállú remete az új lemezének egyik számában (Me and Lazarus) funkys basszustémára szexisnek vélhető dallamot huhog.

b> Ilyeneket ma már nem csinálnak! Akkor szokás ezzel jönni, amikor nagyon is csinálnak: valami olyasmit, amit régebben se nagyon csináltak, valami régi vágású dolgot, mondjuk egy pimaszul komótos vígjátékot. Amilyet most épp James L.

című darabját mutatta be a hétvégén a Forte társulat A Képek Ideje - Temps d'Images fesztivál keretében. Nem volt csalódás, az egyik legradikálisabb brit kortárs tánccsapat, az egykori DV8 Company alapítójának mozgalmas koreográfiája és rendezése - bár mi tagadás, terjengős volt egy kicsit.

Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.

Eltekintve attól, hogy a címben beharangozott titkok egyáltalán nem titkok, hanem - köszönhetően a történettudománynak - közismert dolgok, vagy éppen megcáfolt tévhitek, az angol író könnyed, szórakoztató összefoglalója igyekszik nem elrugaszkodni a tényektől. Habarodott, örökletes elmebajban szenvedő, kéj- és pénzsóvár, tömeggyilkos vagy egyszerűen csak velejükig gonosz uralkodók és rokonaik sorjáznak a Valois-któl a Habsburgokon és Hohenzollerneken át Báthory Erzsébetig vagy a svéd Krisztina királynőig.

A tavalyelőtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetőző nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life című bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elődön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.

A kanadai film eredeti címe (Young people fucking) pontosabban írja le, miről van szó: öt plusz egy pénisz (legyen akár hús-vér, akár plasztik) viszontagságos útjáról a gatyától egy szimpatikus testnyílásig. A már-már dokumentarista igényű film precízen csoportosítja az öt egymástól független epizód cselekményét verbális előkészületekre, az előjátékra, a koituszra, az abban beálló sajnálatos szünetre, az orgazmusra és végül az újabb orális aktusra, azaz a levezető beszélgetésre.

A tízéves jubileumi ®agar-koncertet szombaton a Trafóban tartották - stílszerűen, hiszen a zenekarnak nemcsak két lemezbemutatója volt már itt, de az első nagyobb koncertjét is ezen a helyen adta még 2001 februárjában. A buli persze telt házas.

Kirk Windstein talán az egyik legalulértékeltebb gitáros a metálszíntéren, hiszen a Pantera-énekes Phil Anselmo projektjéből igazi zenekarrá cseperedő Downban amolyan háttérembernek gondolja a közönség a jampecattitűddel bőven megáldott Pepper Keenan mögött, saját zenekarában, a Crowbarban pedig inkább frontemberként tekintenek rá. A beavatottak viszont már régóta tudják, hogy New Orleans környékén ez az aprócska, köpcös, lapátszakállas figura írja a legkirályabb riffeket, hiszen egyrészt a Crowbar lemezek egytől egyig az ő keze nyomán lettek telepakolva mamutsonka-vastagságú gitársávokkal, másrészt a Down-dalokban is ő volt ott a leginkább szerzőként Anselmo mellett.