Gondolta a fene, hogy épp egy sültbolond vágóhídi segédmunkás meg az S&M szubkultúra öltözködési szokásait átvevő, korbácsos-bőrgatyás mozimenedzser fogja komolyan venni a marxi gondolatot, és forradalomra vinni a munkásosztályt. Pedig így történt: a metálzene azért született meg, mert Ozzy Osbourne és Rob Halford nem akart a birminghami futószalag mellett robotolni. Persze a társadalmi mobilitás utópiáját nem az egész osztályra, csak a zenészek klubjára terjesztették ki, és azon a bizonyos lépcsőn sem ők, hanem a Def Leppard tagjai kapaszkodtak a legfeljebb. Joe Elliotték Sheffield acélvárosát hagyták el, méghozzá olyan sikeresen, hogy sokan a mai napig a Los Angeles-i, hedonista glamúrrockkal és popmetállal azonosítják őket – aligha véletlenül. A brit heavy metal új hullámával indult Def Leppard zenéjében mindig is nagyobb teret engedett a flitteres rockzenének, amiért a brit metálosok még telehugyozott sörösüvegekkel dobálták meg őket az egyik readingi fesztiválon, hogy aztán a rockzene Thrillerjének tartott Hysteriának már ők is behódoljanak.
A Def Leppardot a könnyűzenei producerek Midas királya, Mutt Lange vitte sikerre, aki úgy gondolkodott a rockzenéről, mint Steven Spielberg vagy George Lucas a filmkészítésről. Legmodernebb technika, látványos újítások és mindenre kiterjedő maximalizmus: ezzel meg persze egy raklapnyi bongyoros rockslágerrel vált a Def Leppard a blockbuster-rockzene legkelendőbb árucikkévé. Mára ebből csak a profizmus és a mosolyogtató MTV-klipek emléke maradt, de a 2010-es években egy korrekt rocklemezre akár ez is elég lehet. Főleg úgy, hogy a Leppard 2008-ban a Songs From The Sparkle Lounge-dzsal végre lezárta az életközepi válságát, ami alatt hol grunge- (Slang), hol fiúbandaként (X) szépelgett, és ahogy azt az új album címe is jelzi, ezúttal mert szimplán önmaga lenni. Amibe persze ugyanúgy belefér a Led Zeppelin ízesen bluesos gitárjátéka (Battle Of My Own), mint a T. Rex vagy a Slade cukorral leöntött dallamvezetése (All Time High), de az Another One Bites The Dust funkys dob- meg basszusalapjának lenyúlása (Man Enough) és az idejétmúlt effektek túlerőltetése is (Energized). A zenekar továbbra is lelkifurdalás nélkül dörgölőzik a közönség képzelt ízléséhez, de amíg ezt olyan átütő lelkesedéssel teszi, mint az egyenest a Photographet idéző Dangerousben, és amíg a valóságra annyira nyomasztó kinézni, mint manapság, ezt a bombaszttal tálalt és kisiparos kitartással játszott eszképizmust nyugodtan hívhatjuk akár közszolgálatnak is.
earMUSIC, 2015
