Soha ne becsüljük alá a divathullámok erejét! – talán ez lehetett a svéd zenekar első magyar fellépésének legfőbb tanulsága. A Ghost öt évvel ezelőtt, a felbukkanása idején pillanatok alatt az egyik legforróbb névvé vált az undergroundban, azóta pedig egyrészt szintet léptek (most úgy félúton járhatnak azon az ösvényen, amely a nagy fesztiválok főzenekari pozíciójához vezet), másrészt az okkult rock erős áramlata is folyamatosan előrébb tolja őket. Így aztán Budapesten is megtörténhetett, hogy erre az alapvetően még mindig klubzenekarra az arénabulik olcsóbb székeit közelítő, fájdalmas jegyárakkal együtt is vevő volt több száz, meglehetősen fiatal ghostista.
Az életkort azért érdemes aláhúzni, mert jól jelzi, hogy mekkora átalakuláson is mentek át a maszkos svédek az elmúlt évek során. Az első lemezén a Ghost még egyértelműen a régi vágású (mondjuk ki: öregecske) metálosok szívéhez beszélt, azokéhoz, akiknek jelentett valamit a Mercyful Fate vagy a Blue Öyster Cult sűrű atmoszférájú, horrorfilmes (illetve horrorfilmzenés) áthallásokkal teliszórt, akkoriban a színpadokról már szinte teljesen kikopott ősrockja, illetve -metálja. A vasárnap este a Barba Negra szép nagy színpadára felmasírozó zenekar viszont már nem ebben utazik, amit jól jelzett, hogy épphogy csak érintették az Opus Eponymus dalait – ami nem feltétlenül helyeselhető húzás, figyelembe véve, hogy a mai napig azon a lemezen vannak a legjobb témáik. A mai Ghost már inkább olyan, mintha a 91-es (közérthető, egyszerű, hatásos) Metallica ütközne össze egy vámpíros Anne Rice-film borongós betétzenéjével: nagy terekre tervezett, élőben is kifejezetten működőképes, hangulatos keverék, csak épp már nem az a fejeket leszaggató fajta.
De a változásnak vannak egyértelműen pozitív hozadékai is. Amíg a korai felvételeken a Ghost statikus koncertzenekarnak tűnt, amely túlságosan sokat bíz a fantasztikus jelmezek erejére, addig Budapesten egy olyan zenekar vette birtokba az emelvényekkel gondosan tagolt színpadot, amelynek már nemcsak a frontembere, hanem az összes többi tagja is mindent megtanult arról, hogy miként kell egy hangsúlyosan teátrális zenekarnak léteznie a színpadon. Ezzel pedig el is érik élőben a következő fokozatot abban a játékban, amelynek a szabályait Alice Cooper, King Diamond vagy a Marilyn Manson koncertjei alakították az elmúlt 30-40 évben. Az ördögmaszkos gitárosok például nemcsak nagymesteri pontossággal játszottak, hanem a luciferi (felteszem, egy svéd színházi szakembertől elsajátított), határtalan szabadságot és korlátlan gúnyt egyszerre kifejező kéz- és fejmozdulatokat is stílusosan használták, és ennek azért volt extra ereje. A műsor második felében pedig a Papa Emeritus III névre hallgató énekes is nagyot alakított, amikor klerikális maskarájától megszabadulva dekadens, föld alól előásott, monarchiabéli főherceget kezdett alakítani – a diszkréten diabolikus felforgató tevékenykedés helyett immár végleg a szelíden bizarr tömegszórakoztatásra voksolva.
Barba Negra, november 22.
