A Jesus Lizard azon kevés zenekarok közé tartozik, amelyik lemezen is, koncerten is az első pillanatban száz százalékon van. Eddig mindössze a Goat című album számított kivételnek, az körülbelül százkét százalékosra sikerült. És most itt van a Shot, megint überel, bár első fülelésre mást gondoltam róla. Talán az zavart meg, hogy a Touch and Gótól a zenekar átpártolt a vastagabb Capitol/EMI-hoz, szóval, először úgy tűnt, készítettek egy új lemezt, amelynek csak a fele új, a másikban lazán bemutatták az eddigiek arculatát. De nem. Vissza van szíva, a Shot legalább százöt százalék, azzal együtt, hogy engedett a ´89-től ´94-ig jól beidegződött önpusztításból. Valamiféle megtisztulás érezhető rajta, a katartikus pillanatok nem követelik idegsejtjeink kimúlását, azt ugyan dőreség lenne állítani, hogy felszabadulttá vált: talán még sosem született olyan feszült Jesus-dal, mint a Trephination.
Az igazi megbékélést, szembesülést a zenekar bécsi koncertje csalta elő. "Jó kis parti lesz!" - biztosított David Yow gúnyosra húzódó szája, és azonnal kezdetét vette a fejvesztés. Yow és három kísérője még mindig maximálisan megbízható terepet kínál az őrülethez. David Wm. Sims úgy bízik a basszusgitárjában, mint egy középkori harcos a kardjában, Duane Denison, a visszafogott gitáros kissé megőszült a tortúrák során, csak a dobos Mac McNeilly nem öregszik, s bár a végsőkig szikárodott, túlélte a hetven percet, minden elvárás ellenére. A szokásos "partit" természetesen Yow rendezte - köpködött, elzúgott, fogdosta Denison seggét, bezuhant a közönség közé, ölelkezett, lemeztelenedett, és valahogy sehogy se akaródzott visszamászni a színpadra, pedig tuszkolták rendesen.
Hát éppilyen barátságos a hangulata a lemeznek is. Yow olykor már egészen emberi hangon énekel, még az is lehet, hogy tölcsérré formált kezével a száját sem takarja el. Ez az ember tényleg szereti a népét, most döbbentem rá igazán.
Shot, EMI/MCD, 1996
Wien, Arena, június 19.
