Két telehennázott, nyitott tenyér és az ország nevének első betűje helyén álló felkiáltójel jelzi a borítón, amit persze anélkül is tudunk, hogy ott jártunk volna: hihetetlen egy hely ez, elképesztően gazdag szín-, hang-, íz- és illatvilággal. A lehetetlen kísértése ebből értelmes válogatást készíteni, a hanglemezipar mégis folyamatosan kísérti ezt a lehetetlent - mert muszáj. A Beatles óta India jelen van a nyugati popzenében, a lassan évtizedes brit ázsiai underground színtér már rég nem kuriózum, s az indiai filmipar, azaz Bollywood is látványos terjeszkedésbe kezdett. Mindez ott van ezen az albumon, ami a népszerű "tudományos" kiadványok-tól eltérően csak elvarázsolni akar. A Rough Guide-, World Network-, Putumayo-sorozatok az előadókról, stílusokról szóló tömör, olykor kisebbfajta esszének beillő ismertetőkkel kalauzolják a hallgatót a számára idegen világban, ehelyett itt ragyogó, színes fotók vannak, idegenforgalmi jellegűek - de a válogatás tudatos, a zene abszolút minőségi, képbe helyez és másodpercek alatt rabul ejt.
A. R. Rahman még nincs negyven, de már több mint tíz éve az indiai filmzene nagymesterének számít - Angliában is, ahol az ázsiai undergroundot útjára bocsátó CD-re (Anokha) 1997-ben Talvin Singh rá is tette egy szerzeményét, a tavalyi Szigeten látott Bollywood Brass Band pedig egy egész albumon (Rahmania) keresztül az ő zenéit fújta. Rahman adja meg az Incredible !ndia alaphangját: az Anokháról átemelt Mumbai Theme Tune mindent tud a filmzenéről, a magasban valami csilingelés, alatta irdatlan mélységben dörmögő zúgás, középen levegős fuvola, hátul halk kórus, a belső kép azonnal a legtágasabb panorámává szélesedik, és az ember látni véli saját India-filmjét. Méltóságteljes, lassan hömpölygő csoda. E tempót viszi tovább Nitin Sawhney: a '99-es Beyond Skin albumról átemelt Homelands hat perc alatt bejárja a fél Földet - ez a kortársi, kozmopolita India-hang uralja a lemezt, ez szól Talvin Singh Travellerén is. Filmzenei hangulatot áraszt a Madras Cinematic Orchestrával szereplő Jolly Mukherjee két, illetve John Wubbenhorst amerikai fuvolás és Craig Armstrong skót filmzeneszerző-producer egy-egy felvétele. Utóbbit Swati Natekar énekli, akire majdhogynem az album harmada épül, merthogy még három saját dala is van itt: eddig elmulasztottuk, most fel kell fedezni, ragyogó női hang, azokkal a nagyon finom, érzelmes indiai hajlításokkal. Hozzá hasonlót nyújt Beloved című dalán Anoushka Shankar is (vagy az énekesnője, lévén az ő fő hangszere a szitár). Papájától, Ravi Shankartól viszont valószínűleg élete legbanálisabb dalát szerkesztették ide.
Ravi régi zenésztársa, Ali Akhbar Khan (sarod) és Asha Bhosle (ének) kettőse tradicionális hangvételt képvisel - ezek szerint ilyen, nem pop oldala is van az indiai filmdalok királynőjének. Az albumot egy pakisztáni szufi énekesnő, Abida Parveen zárja, zenéje Nusrat Fateh Ali Khanéra emlékeztet, ám a qawwali hagyományos hang-szerparkján túl mintha gitár, sőt basszus is szólna. A sodrás tán nem annyira végzetes, de magával ragad így is, és tizenegy perc fölötti terjedelmével komoly végsúlyt ad az egész lemeznek, egyúttal lazán el is hanyagolja a gyarmattartó kivonulásával kialakított mai határokat - miért is ne lehetne újra szabad az átjárás India és Pakisztán között?
Universal, 2005
