Alföldi Róbert igazgató az elmúlt évadban legalább három olyan új magyar drámát mutatott be a Nemzetiben, amelyek részévé fognak válni a színházi repertoárnak. Most pedig a Bánk bán mellé odatette Madách ikonikus művét, Az ember tragédiáját is, kicsit tán remélve, hátha csökken a politikai támadás intenzitása. Vagyis a bemutatóhoz egészen biztosan van némi köze a színház körüli eseményeknek. Ez önmagában sem jó, hát még a kontextust tekintve. Nem jó, mert akik minimum leváltva szeretnék látni Alföldit, azokat egyrészt nem érdekli semmi, ami kultúra, másrészt bármit, akár magát a bemutatót is föl tudják használni ellene. Föl is használták.
Ideje bevezetni a hülyeség új mértékegységét a kultúrában, legyen ez "a Pörzse", őrizvén emlékét a "juliskázás" után annak a parlamenti fotómutogatásnak is, amely a Nemzeti Tragédia-előadásában a római színben az orgiajelenetet kárhoztatta, és rótta föl Alföldi újabb, kirúgásra érdemes bűnéül. (Nem tudom, hogy a meglódult fantáziájú Madách hogyan is képzelte színpadon az orgiát, de hogy manapság nemigen lehet megoldani bizonyos szexuális aktusokra tett képi célzások nélkül, az azért valószínű.)
A Tragédia elsősorban mégis a nézőknek szól, közülük is például azoknak a fiataloknak, akik az utóbbi időben úgy jönnek ide, mint a szép emlékű alterhelyekre, és azoknak is, akik az itt bemutatott Bánk bán junior kapcsán gondolkodtak el Katona József veretes opusán. A Tragédia képi világa ugyancsak kortársi, ismerős és otthonos; ráadásul Menczel Róbert díszlete ott épül a szemünk előtt, amennyiben az egymást követő színek hordaléka ott marad a következő jelenetre. Csinos kis domb épül a történelem szemetéből.
Mert az Úr - Blaskó Péter súlyos, kissé rezignált és kevéssé harcos, inkább szomorú Teremtőt mintáz, hiszen ő is lát a jövőbe, nemcsak Lucifer - nagyjából üres világot teremtett, és abba is jól belefáradt. Sivár paradicsom ez; nem csoda, ha Lucifer egyetlen kis piros almája elég a kíváncsi Évának, hogy rávegye párját a kalandsorozatra. Ráadásul Lucifer a nézőtérről provokál bele az Úr bizniszébe, onnan megy föl a színpadra, a mi kérdéseinket teszi föl - közülünk való. Szokásos értelmezési vonulat ez - szokatlanná az teszi mégis, hogy mivel a Föld szellemének szavait is Blaskó tolmácsolja, leszállván az égi magasságokból, figurája összetettebbé és erősebbé is válik, vagyis van ellenfél, aki olykor nem gyengíti, hanem erősíti Lucifer makacs ösztönzését. Ez a szürke öltönyös, szép beszédű Úr nem akárki, hanem nagyon valaki. László Zsolt Luciferje pedig nem gonosz és nem kaján - értelmiségi fickó, aki úgy gondolja, tudni mindig jobb, mint nem tudni. Nincsen neki szezonja mostanság, de elszánt és hajlíthatatlan - sodró alakítás, a néma jeleneteiben is beszédes, ironikus beszúrásaiban pedig keserűbb a szokottnál.
A történelmi színek (és a nem történelmiek is) minidrámák; a rendező egyenként építi föl őket, akkor is, ha döccenő nélkül fordulnak át egymásba, és egy-egy szereplő képileg is őrzi az előző jelenetek valamelyikének emlékét. Ez viszont nem könnyíti meg a főszereplő páros dolgát: Szatory Dávid amúgy színes és erős Ádámján egyelőre nem látszik, hogy hőse vinne magával valamit egyik színből a másikba, mindig "ma született bárány". Ez pedig - legalábbis Madách szerint - Éva privilégiuma, aki ezekben a dramolettekben luciferi illusztráció, és Tenki Réka többnyire az iróniára, humorra is lehetőséget adó villanásokban nyújt jó alakítást.
A leginkább jelen idejű színnek ebben az előadásban is a londoni látszik, és noha a darab egészére jellemző erős húzások itt sem kímélték például a haláltánc búcsúszavait, mégis megrázó látni aláhulló, életképtelen kortársainkat. A prágai színben Kepler tolószékbe kényszerített nyomorék - és Tenki Réka alakításának csúcspontja a mindennek ellenére megmutatott hitvesi szolidaritás.
A Madách idejéhez képest a jövőben játszódó jelenetek immár a történelmi tapasztalat tárházából valók. A Falanszter-színből a múzeumot bemutató jelenet, majd Luther, Michelangelo és a többiek megbüntetése kimarad ugyan, de hisz' annak a világnak a romjai is ott tornyosulnak akkor már a színpadon, ahogy itt vannak körülöttünk is, egy olyan korban, amelynek e szűkebb szelete épp fittyet hány rájuk. Alföldi rendezésében ezek - az Ûr, az eszkimószín is - éppen e tapasztalati ismeret miatt hatnak igazán: amit Madách elrettentő jövőképül vázolt föl az emberiség elé, ma már jelen, közelmúlt, közeljövő.
A technikailag is impozáns előadásban - az Ûr mi magunk vagyunk, köztünk egyensúlyoz a zsöllye fölötti korláton Lucifer és Ádám a leeresztett kristálycsillár szikrázó fénytörésében - a társulat helytáll; a változó szerepekben sok erős villanást látunk: Bánfalvi Eszter, Makranczi Zalán, Radnay Csilla és a többiek megcsinálják figuráikat. A vég végénél pedig meglehetősen logikusnak látszik Ádám közismert elhatározása, a meggyőzés erejét csak tompítja, de nem szegi Éva "irracionális" bejelentése, e legősibb "trükk", melynek fennmaradásunkat köszönhetjük.
Látványosan szomorú, szkeptikus előadás. Csak az az Alföldinél mindig meglévő, a mindent, a nagy egészet összerendező vízió, a színrevitel művészi, mondhatni, immanens megokolása, az alkotói teleológia nem látszik ezúttal, a számtalan gondolatot összefogó megagondolat.
Nemzeti Színház, május 13.
