A "mélyfőd" valahol a nagy orosz semmi közepén van, ahol "tévé nyista, mer' elmegy fölötte a vétel", tehát vodka van, vacak, pancsolt vodka - meg rengeteg nyomorúság. Átmenetileg "tósztméker" is van, remek tajvani - vagy kínai - darab, és ebből némi bonyodalom.
Vaszilij Szigarjev fiatal, tehetséges és orosz. A Fekete tej című darabjának első részében egy meglehetősen fekete tabló alakul a világvégi vasútállomáson összegyülekező falu népéből, közepén a zsíros seft reményében idecsöppent fiatal párral. A második rész három héttel később játszódik, a fiatal pár kamaradrámája, a tabló ellenpontja és koronája, ugyanaz mollban, mindegy.
"Rettenetes itt minden. Olyan rettentően rettenetes", mondja az egyik szereplő mindjárt az elején, és mivel igazat beszél, tovább nem kell izgulni azon, miről szól ez az egész: erről. Ettől kezdve viszont a hogyan, az az érdekes. Tompa Andrea fordítását Parti Nagy Lajos írta színpadra, rettenetesen ismerős nyelven, de ez a nyelv nem elsősorban tőle, hanem valahai világunkból ismerős, szaratov, seremetyevó, puszty vszigdá búgyet szonce... A röhej is fekete, nemcsak a tej.
Gothár Péter rendezése a bemenetnél kezdődik; rengeteg fénykép a nagy orosz valóságról, és aki jól figyel, látja, hogy "díszletfotók" ezek; persze nem, de mintha. Odabent, a Kamra színháztermében már ismerős a vasútállomáson a műanyag hullámlemez, a piros-kék korlát, a kék szemetes, a pad, a pénztárfülke, de még Ványa is, a vasútállomás "főnénijéhez", a vodkával seftelő Ljusza nénihez
a mindennapi betevő vodka
által odacövekelt nyomorék. Újlaki Dénes igazi véglényt játszik, szó- és mondattöredékei annyiban többek akusztikus effekteknél, hogy mintha jelentése lett volna a szavaknak valaha. Egyszer, egyetlenegyszer villan emberre jellemző fény a tekintetében: amikor megpillantja a vodkával teli dunsztosüveget; és ez a villanás - ami a halálát hozza - az előadás egyik nagy pillanata.
Sura és Ljovcsik a hátizsákjával, rengeteg kenyérpirítójával mintha nem is Moszkvából, hanem egy másik bolygóról pottyant volna ide; de ne higgyünk a saját közhelyeinknek: nagyon is idevalók. Kovács Andrea rájuk adott jelmezei - Surán a fehér műszőrme kabát, a sárga, vastag talpú bakancs, a piros nadrág, a párducmintás tunika (merthogy terhes, szülni is fog rögvest), Ljovcsikon a zöld "szabadidőnadrág", a szögekkel kivert övtáska, a sokzsebes dzseki - mit sem különböznek a nemezcsizmáktól, a Ljusza néni zöld kardigánjától (amely a második részben át is vándorol majd a fiatal lányra), csupa igyekezet, csupa kényszer. Kis kezdeti összezörrenés után csupán Ljusza nénivel találnak hangot, aki maga is tüntet kívülállóságával, küzd a maga módján a közeg örvényével, de ő is nyomorult: nagy hangú, önáltató nyomorult. Szirtes Ági a legapróbb részletig kiválóan hozza azt a talpraesett szerencsétlent, aki ráadásul módszeresen irtja a népet mérgezett vodkájával.
"Jámborak vagy hülyék", mondja a népségről Ljusza néni; mindkettő meg még sok más is, látjuk mi, amikor fölkel a falunép, odazarándokol a vasútállomásra, hogy visszacsinálja a nagy "tósztméker"-átverést. Vezetőjüket, Misenykát lomha tartással, bárgyú arckifejezéssel igencsak majomszerűre veszi Lengyel Ferenc, aki retardáltnak (nyilván a vodkától), leépültnek, mindazonáltal igen érzékeny játékkal emblematikus terméknek, a "szovjet ember" mai megfelelőjének mutatja őt, kitüntetések a mellén. Az ő saját kis tragédiáját éppúgy rezzenetlenül nézzük, mint Csomós Mari lenyűgöző alakítását: Petrovnát. Petrovna, aki szintén vodkát pancsol (kispályás, mondja Ljusza néni); besűrűsödött, majdhogynem kataton delíriumban, merev tartással és merev arccal szónokol, hogyvisszaénekelje a fiataloktól a pénzét - sikerül is neki. De közben, akár egy batyu, mozdulatlanul üli végig a padon a falusiak nevetséges kudarcba fulladó fölkelését.
Az előadás ritmusát nem annyira a darab, mint inkább az alakítások adják. A második résznek például Bertalan Ágnes figurája és játéka a súlypontja: ő Pása, a vallásosságba belerévült ápolónő, akibe annyi szívjóság szorult, hogy kiállhatatlan. Néma motyogása, örökös áldásai, fohászai és nyomulós gondoskodó gesztusai megtérítik ugyan az éppen anyává lett fiatal lányt, Surát, de bennünket a nézőtéren nem vernek át: rettenetes. Viszont Bertalan ismét remek.
Akár a két fiatalt játszó Szantner Anna és Kocsis Gergely. Műnyelvükkel, töltelékszövegeikkel, sekélyes érzelmeikkel és reakcióikkal Sura és Ljovcsik
a mi aluljáróinkban is
ott lődörög, de ezen a felismerésen túl érdekesebb a homogén, részletező és magabiztos játékuk. Sura a második részben - immár sminktelenül és hallgatagon - egy pillanatig mintha a nyomor kreálta bamba jóságot választaná a másképpen nyomorult nagyvárosi romlottság helyett. Ebből támad némi konfliktus kettejük között, de nem súlyos, igazán. A legsúlyosabb valami ebben a részben a behemót - Eizensteinből ismerős - babakocsi.
Gothár Péter - aki sok egyéb erénye mellett az egyik legprecízebb, legkörültekintőbb magyar rendező - minden ízében kíméletlen, kőkemény előadást hozott létre. Nincs egyetlen pont, egyetlen pillanat, ahol az azonosulás, az elfogadás keskeny sávján előrenyomulhatnánk az együttérzésig, a részvétig: értés van, tudás, elemzés. És ettől, mondom én, az utóhatás bizony még erősebben kólintja fejbe az amúgy is gyanakvó nézőt: amikor leesik, hogy bizony nem rezervátumot láttunk, hanem az úgynevezett életet, itt, a szomszédban, a 21. században.
Csáki Judit
