Zene

Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne.

Az előremutató és sokszínű izlandi zenei színtérről már lelkendeztünk korábban a Narancs hasábjain - az elmúlt évek "zenei hurrikánjai" (Björk, Sigur Rós, Múm) mellett a kis sziget felől egy bágyadtan, kedvesen szemerkélő hóesés is siklott a kontinens, majd a világhírnév felé egy Emilíana Torrini nevű, magával ragadó énekesnő személyében. A Björkhöz hasonlóan bájos akcentusú, de sokkal visszafogottabb tünde eredetileg operaénekesnőnek készült, 17 évesen már hírnevet szerzett magának az izlandi Megasztárban, majd a kilencvenes években készült szólólemezeivel (főként a Love In The Time Of Science albummal) és a különböző kollaborációival lett ismert szélesebb körben (angyali hangja hallható Paul Oakenfold Hold Your Hand című számában, de a Thievery Corporation és a Gus Gus kollektíva lemezein is szerepelt, továbbá Kylie Minogue-nak is írt dalokat, például a Slow c.

Embertársaink egy szomorú halmaza tengermély félelemmel tekint a nőnemű személyekre. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket, s közben ráadásképp lidérces álmokat generál.

című kiállítása meglepetés a látogatónak, hiszen korábban a cigányság mindennapjainak, életkörülményeinek közelről figyelő krónikásaként ismertük - például a Stalter Györggyel közös Más világ című albumából. Ez a kiállítás viszont kifejezetten artisztikus, a jelképek misztikumára érzékeny művészalkatot tár elénk, aki mindenféle tárgyacskákat és diribdarabokat rendez el, általában nagyon is élő, burjánzó csendéletekbe, és ezeket a felvételein hatalmasra nagyítja, ami által egyfajta új, álomszerű világot hoz létre.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus. - greff -

Sokoldalúsága legfőbb bizonyítékaként szinte kötelező említeni, hogy karrierje során három különböző kategóriában (dzsessz, pop és rhythm 'n' blues) is Grammy-díjjal tüntették ki (összesen hét darabbal), és ezzel abszolút csúcstartónak számít pályatársai között. A hatvankilenc éves énekessel közelgő budapesti koncertje alkalmából beszélgettünk.

Orpheusz, a művészet, a zene varázsos hatalmát személyében jelképező ógörög regealak mítosza egyike az antikvitás legtermékenyebb, sokértelmű történeteinek: jámbor, esztétizáló vagy épp bölcselkedő poémáktól a rejtélyes orfikus tanokig megannyi nyomát lelhetjük az isteni dalnok változatos megközelítésekhez idomítható emlékezetének. Figurája átvészelte a keresztény középkort, sőt alkalmasint a krisztusi "jó pásztor" toposzát is gazdagította, s utóbb a reneszánsz óta megszakítás nélkül jelen van a nyugati kultúrában. Különösen az operairodalom jelesei kamatoztatták előnyösen közkeletű történetét Monteverditől egészen Offenbach, Darius Milhaud vagy Philip Glass dalművéig. A téma a Londonban vendégszereplő Joseph Haydnt is megtalálta, ám 1791-ben írt operája több szempontból is kilóg a motívumtörténet meghatározó vonulatából. Nemcsak mivel bő másfél évszázadon át előadatlan maradt, s ilyesformán nem gyakorolt számottevő hatást Orpheusz újkori reprezentációjára, hanem mert az opera nem pusztán figyelemre méltó eltérésekkel adja elő a halott kedvese nyomában az alvilágba leszálló trák költő és zeneművész meséjét, de még Orpheusz bakkhánsnők általi meggyilkoltatását is elbeszéli. László Ferenc

A legkorszerűbb történelmi és filmtörténeti munkák átdatálják azt a Magyarországon eddig jobbára a hatvanas-hetvenes évekre tett filmes gyakorlatot, mely úgymond burkoltan fogalmazta meg diktatúraellenes mondandóját. Mondván, az sokkal korábban alakult ki. Már a legvadabb Rákosi-korban, 1951-ben feltalálták a leleményes honi címadók, hogy hogyan lehet előre elárulni a majdani műélvezet minőségét is. A selejt bosszúja Latabár Kálmánnal adja ennek cáfolhatatlan bizonyítékát; megüzenték, kerüljük nagy ívben el a mozit, de mi persze nem hallgattunk rájuk, mert rajongtuk a művészt... - ts -

Ha valami filmtárgyra az van ráírva, hogy cseh-amerikai, olyan sztárokkal, mint Edward Norton, Paul Giamatti, Rufus Sewell vagy Jessica Biel, hajlamos a magamfajta elhamarkodottan olyanokat gondolni, hogy újabb hollywoodi trupp tette tiszteletét Prágában, ahol közismerten olcsó a sör és a munkaerő (előbbinek olykor még a neve illúziókeltő), hogy negyedáron üssenek össze valami hazait. Most sem történhetett ez másként - de ez egyszer érdekes eredményt hozott az ezerszer kipróbált metódus. A mágus ugyanis sokkal inkább csehes film lett, mint amerikai (a szükséges számú hollywoodias fordulat benne csak látszólag mond ennek ellent, az illetékesek a Lumiére testvérek zászlóbontása előtt már felfedezték Amerikát, tehát minden filmben van elég ilyen, a csehekben meg pláne). - tévésmaci -

A vásznat benépesítő képzeletbéli és (látszólag) valódi lények közül a néző képzeletét leginkább megmozgató alfaj a pokoljáró művész. Változhat a kor, válthatják egymást műfajok, kicserélődhet a publikum, de a démonaival küszködő alkotóról nem tudjuk levenni a szemünket; gondolatainkban keveredik az irigység, a szánalom és a megkönnyebbülés.

Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre. Hajdu István

Összeesküvést orrontanátok mindenben? Nesztek konspirációelmélet! És nem ám az agyonkalapált New York-Tel-Aviv-tengely, a lerágott Kennedy-gyilkosság és efféle kispályásoknak való gumicsont, hanem egy történelmi és történelem előtti korokat átívelő, konkrét személyeket (név, cím, született, anyja neve, rendszám) és személytelen, evilági és túlvilági hatalmakat, szerves és szervetlen, természetes és mesterséges anyagokat összefogó, nagyszabású rendszer, ami végre mindent megmagyaráz. Bori Erzsébet

Klasszikusok - a fősodor mellől: a Nemzeti két utóbbi bemutatója "hétpróbás" kanonizált opus, csak mégsem egészen, vagy nem egészen úgy. Csáki Judit