Zene

könyv MICHAL AJVAZ: AZ ÖREG VARÁNUSZ VISSZATÉR A cseh író novelláinak majd' mindegyikében valamilyen állattal konfrontálódik a jellemzõen egyes szám elsõ személyben megszólaló elbeszélõ: hol megfejthetetlen találós kérdésekkel zaklatja egy közelebbrõl meg nem nevezett, leopárdra hasonlító állat, hogy rossz válasz esetén megrugdossa és megharapja, hol egy két és fél méteres kagyló fenyegeti életveszélyesen, hol pedig ormányos barátjának az emberi társadalomba való beilleszkedésének lehetetlensége miatt kezd szorongani, s vágyni maga is egy ormányra. A már nem szürrealista, de még nem abszurd történetek azonban nem nagyon mutatnak túl önmagukon: mintha a furcsa történet önmagában kielégítõ lenne (melyet szereplõje egyébként egyáltalán nem furcsáll), s elegendõ lenne néhány kultúrtörténeti vagy filozófiai utalás.

Paul Auster napjaink egyik legjelentõsebb tengerentúli szerzõje, méltatói szerint a legeurópaibb amerikai író, az olvasók körében pedig valóságos kultuszfigura. Könyveit több mint húsz nyelvre lefordították, hasonlították már Kafkához és Becketthez, Franciaországban pedig állítólag még a taxisofõrök is megismerik a komor tekintetû brooklyni egzisztencialistát. Talányos, intellektuális regényeiben visszatérõ kérdés a sors és a véletlen szerepe.

A szerzõ, Halász Péterék egykori társulatának tagja késõbb mint filmrendezõ-forgatókönyvíró jelentkezett, és majdnem ötvenévesen adta ki elsõ verseskötetét, mely harminc év termését tartalmazza.

A félhomályban nyolc ember. Egy szál brácsa adja az egyenletes lüktetést lépteink alá, míg elfoglaljuk helyünket a Merlin meredek nézõterén. A hangközök enyhén disszonánsak, de a hozzájuk társuló szöveg nélküli énekhanggal együtt mégis egyfajta egységet alkotnak.

A TV 2 csatornán immáron hosszabb ideje jelentkezõ Napló a jelenkori Magyarország egyik legsikeresebb televíziós vállalkozása. A rendszeresen sugárzott mûsorok között a nézettségi mutatók alapján talán a legsikeresebb. Manapság, amikor televíziós társaság televíziós társaságnak a farkasa, s egymást múlják felül utánzásban a piacvezetõk, amikor mindenki egy és ugyanazon sávban kíván milliomosokat gyártani, mindenkit mindenkivel szembesíteni, szóval ebben a korban nem is értjük, miért nem próbálja meg senki klónozni a Naplót. Mûsorvezetõ, mint a pelyva, a téma az utcán hever, adásidõ is akadna. Hát akkor?

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Tavasszal lefújták Maceo Parker turnéját, mûteni kellett hirtelen. Most, köszöni, jól van. Úgy másfél hónapot tölt Európában, s szinte minden este fellép. Reggel beül a buszba, délután, ha minden igaz, megérkezik, aztán beállás, vacsora, koncert, szállás, majd elölrõl.

kiállítás Gábor Imre plakátjai A Trafó Klub a pesti kultuszhelyek közé tartozik, ehhez szemernyi kétség nem férhet, az egykori Tilos az Á kései utódja, igaz, kissé zabolázottabb, rehabilitált rozsdaövezeti körülmények között, tipikus posztindusztriális városelemként a IX. kerületben. A Trafó-plakátok jellegzetes logójukkal, mint oly sok más megszokott plakát Budapest utcáin, mindennapjaink részét képezik már jó ideje.

Az író csak öt pudot rakott ugyan bele, mármint szerelmet a Sirályba, de az Örkény Színház elõadása ezt minimum megduplázza; nem akarom én ezt nagyon csûrni-csavarni, de hát egy pud mégiscsak tizenhat és fél kiló, márpedig akkor tíz pud az két jól megtermett férfiember... Szóval tíz pudnál is több ez: Mácsai Pál rendezése ugyanis elsõsorban a szereplõk közti virulens szerelmi tébolyról szól.

Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínûbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézõpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezõnek tehát elsõül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék.

Mindenki halandó - jelenti be nem egészen váratlanul, de mindenesetre némi hökkenést keltve a mester, s a megfelelõ évszakban, az aranyló õszi verõn harmincegy-két festménnyel illusztrálja is rögtön, mire gondol vajon. Egyik szájával hitrõl, reményrõl, szeretetrõl - egyetemes, nagy ábrándokról mesél, a másikkal meg kételyrõl, kiábrándultságról, gyûlöletrõl - univerzális bizalmatlanságról ejt reccsenõ szavakat.

Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedõ) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül elsõ blikkre még választási lehetõségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?

Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mestermûvek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk.

A [re:jazz]-széria ötlete az InfraCom! kiadó két dj/producer guruja, Jan Hagenkötter és Namé Leonard-Vaughn, továbbá a zenész/lemezlovas Matthias Vogt agyában fogant meg - vegyük kezelésbe kedvenc dzsessz, funk, soul, brazil/latin bázisú, nagyjából elektronikus tánczenéinket, és fordítsuk le õket akusztikus (persze könnyed, laza, populáris, neue) dzsessznyelvre.