Magyar Narancs: Hogyan született meg a Hangmásból a Black Bartók?
Minda Endre: A Hangmást 2015-ben függesztettük fel, amikor a szintisünk úgy döntött, kimegy Franciaországba, mi pedig úgy, hogy nélküle nincs értelme folytatni. Mivel a Hangmásban hagyományosabb, rockzenekari felállásban játszottunk, Lászlóval (Pogár László gitáros – S. T.) szerettünk volna valami formabontóbbat csinálni. Vele és Kovács Marcell szempleres-szintissel hárman alapítottuk meg a Black Bartókot. Én még jobban eltoltam volna a kísérletező, nem feltétlenül hagyományos dalszerkezetek felé a zenét, de kiderült, hogy jobban tudunk működni bizonyos keretek között. Néhány buli után elkezdett rettenetesen hiányozni az élő dob és a basszusgitár, úgyhogy csatlakozott hozzánk Tóth András és Pesztalics Dénes, és az ő energiájukkal született meg az igazi Black Bartók-hangzás.
MN: Milyen típusú zenék izgattak?
ME: Nagyon tetszett a kétfős Sleaford Mods minimalizmusa, akik újraértelmezett punkzenét játszanak: egyikük az alapokat adja laptoppal, basszusgitárt, programozott dobot és effekteket, a balhét pedig az énekes viszi el, aki teljesen egyedi, szavalós-hadarós stílusban rappel, és néha énekel. Tőlük is jött az inspiráció, hogy nem kell hat különféle hangszer egy rockzenekarba; elég egy izgalmas alap, egy jó dallam meg egy frontember, akinek van mondanivalója. Másrészt Nick Cave projektje, a Grinderman, illetve olyan New York-i zenekarok hatására, mint a The Kills vagy a Yeah Yeah Yeahs, kitaláltuk Lászlóval, hogy gitárdallamokat fogunk loopolni, amiből végül az lett, hogy Marcell gitárhangokat szemplingel a dalokban.
MN: Másképp születnek a számok, mint a Hangmásban?
ME: A Hangmásba mind a hatan hoztunk ötleteket, amiken elkezdtünk jammelni, és abból születtek a dalok. Ezért is volt az évek során viszonylag sok olyan dalunk, amelyek teljesen más stílusban íródtak, és jó párat túl is hangszereltünk emiatt. A Black Bartókkal az elejétől tudatosabban álltunk ahhoz, hogy milyen zenét akarunk csinálni, és ettől nem is nagyon térünk el. Az is újdonság, hogy több dal alapját én írtam gitáron. A Hangmásban volt két rohadt jó gitáros, szóval ott nem lett volna értelme gitároznom, a Black Bartókban viszont csak egy ilyen van, talán ezért is éreztem magamban annyi bátorságot, hogy azzal a néhány punkakkorddal, amit el tudok játszani, belepiszkítsak a dalokba. Koncerten persze gyakran félrenyúlok, de azzal nyugtatom magam, hogy talán ez is hozzáad valamit a zenénk ízéhez.
MN: Magyarországon nincs hagyománya annak a punkból, bluesból és elektronikából összegyúrt zenének, amit játszotok. Újvidéken születtél, az ottani zenei környezet hatott az ízlésedre?
ME: Jugoszlávia a nyolcvanas évek elején nyitottabb és zeneileg kicsit előrehaladottabb hely volt, mint Magyarország. Egy csomó aktuális nemzetközi zenekar megfordult ott, és például Kelet-Európa egyik első punkzenekara, a Pekinška Patka (Pekingi Kacsa) is Újvidékről indult. De aztán a délszláv háború, ahogy sok mást, ezt a virágzó színteret is nagyrészt eltörölte. Én mindebből a korom miatt nem sokat láttam, de a 90-es években kiskamaszként felfedeztem a punkot, a new wave zenéket, a horvát Kud Idijoti zenekart például nagyon szerettem, és ez mind életre szóló nyomot hagyott.
MN: Nem szokványos húzás, hogy koncertfelvétel lett az első nagylemezetek. Miért?
ME: Nem láttuk értelmét annak, hogy nagylemezt adjunk ki, mert ez a formátum eléggé idejétmúlt. Viszont szerettük volna, hogy legyen valamiféle lenyomata a 2010-es éveinknek. Jó ötletnek tűnt a koncertlemez, mert élőben dinamikusabban játszunk, én is jobban kiengedem a hangomat, és kap egy kis szpídet a zenénk. Jó volt a helyszín, az A38, és az is, hogy nem paráztuk túl a dolgot. Úgy voltunk vele, hogy ha nem sikerül jól a koncert, akkor nem adjuk ki, így felszabadultan tudtunk játszani. Lászlónak pedig az a hatalmas ötlete támadt, hogy kizárólag bakeliten jelentessük meg a lemezt, mert az még exkluzívabb.
MN: Nem tudom eldönteni, hogy ez nagyon punk vagy nagyon elitista gesztus-e a részetekről.
ME: Persze, sznob dolog is, de közben meg elég menő. Csak pozitív visszajelzéseket kaptunk erre a húzásunkra. Manapság amúgy is reneszánsza van a lemezgyűjtésnek, ennek pedig még úgy is örülök, hogy nekem nincs lemezjátszóm, mert tényleg másképp ülnek le az emberek bakelitet hallgatni. Nem léptetgetik a dalokat, nem basztatják a telefonjukat közben, hanem valahogy jobban odafigyelnek a zenére.
MN: Az nem zavar, hogy így csak egy maroknyi ember hallhatja a lemezt? Digitálisan a mai napig nem elérhető a Live at Artemovszk 38.
ME: Amúgy is csak egy maroknyi ember hallgatja a zenénket. És ezzel nincs semmi baj. A Hangmással még voltak olyan ambícióink 2007 körül, hogy szélesebb közönséghez is eljusson a zenénk. Akkoriban jelent meg itthon is a garázsrock, az indie, és úgy tűnt, hogy ez lesz az új alterzene, ami nagyobb tömegeket fog megmozgatni. Nem így történt, vagyis később történt és másképp, de nem panaszkodhattunk, mert a csúcson, a Ragadozó 2011-es lemezbemutatóján például meg tudtuk tölteni a hétszáz fős Merlin Színházat, ami a magyar undergroundban abszolút sikernek számított.
MN: Nehéz volt elengedned az ambíciót, hogy sikeresebbek legyetek?
ME: Egyáltalán nem. Ha nem engedi el ezt az ember, tüske marad benne. Megkönnyebbültem, amikor befejeztük a Hangmást, mert egy idő után már felelősségnek éreztem. Olyan régóta csináltuk, hogy úgy voltam vele, muszáj folytatni. Ha Kata nem megy külföldre, valószínűleg még mindig a Hangmást csinálnánk, de nem biztos, hogy olyan jó lenne, mint régen. Minden zenekarnak van egy felfutása, amit aztán vagy szinten tud tartani, vagy elindul lefelé. Mi valószínűleg elindultunk volna lefelé.
MN: A Black Bartókot hogyan tartjátok szinten?
ME: Úgy, hogy megválogatjuk, hány koncertet adunk és hány dalt írunk meg. Ha valaki a zenélésből él, és kétévente készít lemezt, arra könnyen felkerülnek olyan dalok, amit nem fog játszani koncerten, mert nem érzi elég erősnek. A Black Bartókkal ez nincs így: amit megírunk, azt játsszuk is. Ezen az underground szinten belefér, hogy megszűrjük a dalötleteket, és félévente jöjjünk ki egy-két klipes számmal, és csak azokat a koncerteket és fesztiválokat vállaljuk el, ahol úgy érezzük, ott a helyünk. Ma már egyébként sincs olyan aktív klubélet Pesten, mint a kétezres években, amikor havonta játszottunk a Hangmással.
MN: Miért nincs?
ME: Sok hely bezárt. De sok zenekar a közönségével együtt is bele tud fáradni a sűrű koncertekbe, hiszen nagyjából ugyanazok az emberek jönnek el a bulikba. Vékony az a réteg, amelyiket ez a stílus érdekli, ezért is kell nagyobb alázattal csinálni a zenekart. Az is átértékelte a dolgokat, hogy négy hónapja megszületett a kisfiam, öt hónapja pedig László kislánya, és azóta kevesebb idő jut a Black Bartókra. Úgy érzem, most annyi koncertünk van, amennyi energiát szeretnénk fektetni a zenekarba, és így még mindig szerelemből születik minden dal.
MN: Tavaly Iggy Pop előtt játszottatok a Budapest Parkban. Ez egyfajta karriercsúcs?
ME: Abszolút. Tizenhárom éves korom óta az egyik legnagyobb hősöm, még ma is hihetetlen forma az öreg. Alig mozog már, de a színpadon még mindig megragadja az embert. Szerettem volna lepacsizni vele a backstage-ben is, de akkora slepp vette körül – ott volt Daniel Brühl és Carl Barât, a The Libertines egyik énekese is –, hogy végül nem jutottunk be hozzá. Emiatt sírdogáltam is otthon aznap éjjel a feleségemnek részegen.
