Tizenhárom éves korára minden létező iskolából kicsapták, és miután az otthoni magántaníttatás sem vált be, bekerült a mindenhonnan kirúgott diákok sulijába, ami olaj volt a tűzre. Ekkor már orvosok, pszichológusok vizsgálták a személyiségét és a viselkedését; Marshall szerint teljesen félrediagnosztizálták. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a zene bizonyult mentőövnek, és a képzőművésznek sem utolsó Archy felvételt nyert a neves The BRIT Schoolba, ahová korábban olyan neves diákok jártak, mint Adele vagy Amy Winehouse.
Az első dalok még Zoo Kid néven jelentek meg, aztán Marshall 2011-ben felvette a King Krule nevet (a King Creole című Elvis-film után), és 2013-ban kiadta első albumát, a 6 Feet Beneath the Moont, amely többnyire az addig megjelentetett EP-it összegezte. A kritikusok felfigyeltek a Pete Doherty, Elvis Costello és Mark E. Smith orgánumát egyszerre idéző énekhangra, illetve a nehezen behatárolható zenei világra, amit a művész bluewave-nek nevez: Marshall dalaiban a triphop, a jazz, a posztpunk, a darkwave és a hiphop elemei keverednek. A szövegekben pedig olyan témák bukkannak fel nem túl meglepő módon, mint az agresszió, a konfliktusok és a szex.
A New Place 2 Drown című, 2015-ben kiadott folytatás érdekes módon a saját nevén jelent meg, egy érdekes poénnal a végén: a záródalban ő maga „fícsöringel” King Krule néven. De nem ez volt az egyetlen meglepetés: a fizikai változathoz járt egy 208 (!) oldalas könyv is. A névváltoztatási kavalkád folytatódott két, Edgar The Beatmaker néven kiadott számmal, aztán 2017-ben végre megkaptuk az újabb King Krule-lemezt, a kiválóra sikeredett The Oozt. A szakmai és közönségsiker a magánéletben is folytatódott: Marshallnak tavaly gyereket szült barátnője, a fotósként és filmesként ismert Charlotte Patmore. A kis család Londonból elköltözött északnyugatra, Wigan környékére, közben pedig szép lassan elkészült az új album.
A beszédes című Man Alive! dalain időnként érezhető a gyerekvállalás és az új környezet pozitív hatása, de vannak sötétebb pillanatok is: a Supermarché az agymosásról, a Comet Face a külvárosi agresszióról, az Underclass meg a kitaszítottakról szól. Marshall saját bevallása szerint csak éjjel dolgozott, ami erőteljesen hallatszik is a dalokon. Javarészt egy totálisan holdkóros lemezzel van dolgunk, amelyen mintha a főhős is valahol az ébrenlét és az alvás közötti homályzónában ténferegne. Szintén nem segít a sokszor fülsértően disszonáns hangzás – nem is tudom, mikor hallottam utoljára lemezen ennyire rosszul hangolt gitárokat. Akad ugyan egy-két csúcspont (ilyen a Damon Albarn-os Perfecto Miserable vagy a szinte slágeres Alone Omen 3), és örvendetes, hogy Marshall megbékélt végre a világgal, de ez az album sajnos elmarad az előzőek színvonalától. A Man Alive! zeneileg kevés izgalmat nyújt, és a nem túl erős szövegvilág, valamint a nihil hangulatú dumálva éneklés (ha úgy tetszik, énekelve dumálás) sem javít a helyzeten.
XL Recordings, 2020
