„Mit látok? Jaj, mi ez! Hogyan? A bájos ajkak, / a szem, honnét sokatmondó tüzek nyilaztak – / a rettentő halált mutatják ólmosan! / Múzsák és gráciák, akiktől nyerte áldott / vonásait, miért pusztulhat alkotástok? / Csak nézem, ölelem – s ő meghal, vége van! / Meghal – a szörnyü hírt immár mindenki tudja, / s mindenki szíve fáj, bánattól elszorulva, / zokogni hallom én a szép művészetek / karát: Melpomené örökre elveszett! / Mit szólnak fiaink, ha hallják, / hogy mit művelhetett a szépséggel a gazság / s mit árthattak neki kegyetlen emberek? / A temetést is megtagadják / attól, akit görög oltár illetne meg! // Amíg körünkben élt, mind érte epekedtek, / láttam, hogyan tolong a hódolók hada – / és mára, lám, csupán szokványos bűneset lett, / csak jót tett, semmi mást – s meg kell lakolnia!” Baranyi Ferenc fordításában így indul az a gyászvers, amelyet 1730-ban Voltaire írt az egyházi temetésre – mestersége miatt – nem érdemesített tragika, Adrienne Lecouvreur elsiratására. A 38 esztendősen elhunyt színésznő története utóbb aztán szokványos bűnesetből a legkevésbé sem szokványos bűnesetté alakult át: a prózai, majd az operaszínpadon. Merthogy Scribe-ék tragédiájában, majd az annak nyomán készült Cilea-operában a címszereplővel egy mérgezett ibolyacsokor végez. Ebből a hálás dívaszerepet kínáló dalműből fél tucat részlet is felhangzik majd a lett szoprán, Kristīne Opolais áriaestjén (Nemzeti Hangversenyterem, február 7., fél nyolc). A világsztár pesti debütálásának műsorán emellett persze a Tosca, a Manon Lescaut és a Pillangókisasszony részletei is ott szerepelnek, elvégre Opolais vitán felül korunk (egyik) vezető Puccini-énekesnőjének számít.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
