Szórakozom - Négy lába van...; Turandot (színház)

  • Csáki Judit
  • 2005.12.01 00:00

Zene

Én ugyan nemigen tudok mit kezdeni a sokak által használt "szórakoztató színház" kategóriával (olykor kifejezetten úgy érzem, hogy a "rossz" van itten más szavakkal mondva), de természetesen előfordul, hogy egy előadásból arra emlékszem elsősorban, hogy jól szórakoztam, amíg néztem.

Én ugyan nemigen tudok mit kezdeni a sokak által használt "szórakoztató színház" kategóriával (olykor kifejezetten úgy érzem, hogy a "rossz" van itten más szavakkal mondva), de természetesen előfordul, hogy egy előadásból arra emlékszem elsősorban, hogy jól szórakoztam, amíg néztem. Így volt ez a Pesti Színházban, ahol Osztrovszkij Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című darabját láttam Eszenyi Enikő rendezésében. És nem véletlen, hogy ha már Osztrovszkij, akkor az Erdő vagy a Jövedelmező állás szokott lenni, miközben számos olyan művet írt, amelynek szintén közmondás vagy népi bölcsesség a címe.

Ez a darabja jól indul, aztán - szinte szükségszerű ez az ilyen példázatos opusoknál - nagyot esik. Eszenyi rendezése éppen ezért nem is a cselekményre, még kevésbé az "üzenetre" összpontosít, hanem a színészi alakításokat tolja előtérbe. Ehhez illik Bartha Andrea intenzív és impulzív jelmezkatalógusa: rikító színek,

merész vonalak,

a fejfedőktől a harisnyákig ügyel-ve van arra, hogy minden részlet fölhívja magára a figyelmet. Van is mit nézni - és a nők tudják is viselni. A díszletet is ő tervezte: paszszolnak a színek, a minták, az összhatás meg fokozódik, hál' isten.

Amúgy is a nőké ez az előadás. Holott a cselekményt a középpontba állított fiatalember viszi: elhatározza, hogy mindenáron karriert csinál, ennek érdekében turbó fokozaton működteti a hízelgést, talpnyalást, képmutatást - szóval mindazt, amivel rövidebb-hoszszabb idő alatt ma is érvényesülni lehet; ez az áthallás, mert az is van. Szőcs Arturnak svádája van, színpadi kommunikációs készsége - és hajlama a túlzásra: a parodisztikus regiszterben egyelőre nincsenek finom eszközei. Rajhona, Tordy és Epres a bábuszerűséget és monumentális baromságot hangsúlyozza, nem ellentétben a rendezői felfogással.

Szóval a nőké a tejföl; elsősorban Börcsök Enikőé a kleptomániás mama szerepében. De Pap Vera Mamajevája is remek: semmire nem vágyik jobban, mint hogy megsegítsék az öncsalásban. És Szegedi Erika Turuszinája is jó, és Eszenyi Enikő számtalan ötlete közül számos úgyszintén. Miközben a darab lefelé megy, az előadás kitart a végéig - de egy másodperccel sem tovább.

A színek az Új Színház legújabb bemutatójában, a Turandotban is tobzódnak - mi meg a színekben tobzódunk; hogyan lesz a háttérfüggöny fehérből vörös meg kék, és hogyan lesz a hatalmas, piros korong-Napból szőnyegÉ

Turandot története bizonyos nézőpontból lehet a női öntudat és önérzet drámája: nekünk, nőknek is jogunk van a szabad választásra, hát persze. Turandot aztán

mégsem szabadon választ

(hogy egészen pontosan fogalmazzak: egyáltalán nincsen más választása, mint beleszeretni Kalafba) - amiként előtte sem szabadon gyilkol, hisz csakis az önkénteseket küldi a vesztőhelyre; csupa király-fi, előkelőség - micsoda bosszú az elbizakodott férfinemen! Puccini operáját nemigen azonosítjuk ezzel a zanzával - s ha belegondolok, Gozzi és Schiller művét sem szoktuk, igaz, ritkán játsszák.

Forgács Péter rendezése egyrészt a keleti színjátszás imitációja, másrészt a mese maga. Előbbi szórakoztató és látványos, utóbbi szórakoztató és megnyugtató. A sajátos színvilág mellett - ez Füzér Anni munkája, a jelmezekkel együtt, tehát itt is minden tone in tone - a mozgás- és hangzásvilág is kellemes. Debreczeni Róbert a dobok mellől követi végig az előadást, s változatos hanghatásokat produkál (csak a tapsrendnél mutatkozó, fehér zoknira szuszakolt vietnami papucsot tudnám feledni rajta!), Duda Éva és Gergye Krisztián a szereplők mozgását koreografálta pontosan, ráadásul visszafogottan, nehogy már tényleg azt higgyük, kínai vagy japán színházat látunk. Van tipegés, de csak módjával - amennyit a vastag talpú lábbeli megkíván. Van geometrikus alakzat - nem muszáj észrevenni, csak lehet. Van testbeszéd - halk.

Jók a zannik: Pálfi Kata, Kecskés Karina, Almási Sándor és Széll Attila szerencsére nem arctalan-szenvtelen kórus, hanem játékosak, ügyesek, változatosak. A két apa - Vass György és Huszár Zsolt - két hatalmas maszk, alig is látni valamit a színészből, alakításra mindössze a testtartás kínálkozik. Turandot két szolgálóleánya közül az Adelmát játszó Botos Évának jut az érdekesebb szerep: szerelemféltésből táplálkozó bosszú és árulás, ez is igen szordínós. És akkor az emberben megül a gyanú: ez a sok visszafogottság, lassúság, némaság mind szándékos, csak va-lamiért tartalommal nem sikerült megtölteni; nem látjuk, mit fog vissza, mit lassít, mit hallgat el.

Figurateremtésre Kovács Krisztiánnak és Györgyi Annának nyílik módja: Kalafnak több, Turandotnak kevesebb. Kovács Krisztián nemcsak a szerelmes ifjút, hanem a messziről jött idegent is hozza, játékstílusa is más, noha szintén pasztell, de ez nála a sejtelmesség, a szelíd eltökéltség jele. Györgyi Anna nagyjából az előadás felezőpontja körül jelenik meg: mint egy szobrot, úgy leplezik le, lerántják a vörös leplet róla és trónusáról. Az öntudatos, kemény, hideg nőt elhiszem neki, a szerelmest nem. Szerintem ez is az alakítás része.

Pesti Színház, október 20., Új Színház, november 12.

Neked ajánljuk