Amúgy az Instinct folytatásának tekinthetõ ez a kétértelmû címet viselõ elõadás, amely szintén otthonosan mozog a film, a képzõmûvészet, a techno és a belsõépítészet határterületein. Absztrakt víziókat látunk, és míg az elõzõ darab maszkokban, városi térben játszódott és valós interakciókról mesélt, itt eltûnnek az arcok, egy hálószobának álcázott ravatalon csak a kizsákmányolt testek számítanak. Frenák a kontrasztok mestere, nem lepõdöm meg, hogy a darab végén megjelenik aranyfényben egy alig mozgó, sárral bekent figura, a véglény, aki mindenre emlékezik, miközben szól a Knockin' on Heaven's Door egy síron túli, Klaus Nomit idézõ verziója, a táncosok aranyruhában hajlanak meg, mintha egy kifutón, a test kultikus szoborként a kanapéhoz ragad. Íme a végére az aranykeret, a pillanatfelvétel, ami az emlékezet albumába kerül.
Nos, ez a csoda a valódi bemutatón elmaradt. Nó zene, nó arany, a test leleplezi magát, valósággá válik, és meghajol. Miféle öncsonkítás ez, és miért? Kimegyek, megszaggatom a ruháimat, vagy lelövöm a tanácsadót.
Trafó, december 12.
"Eredeti" verzió: *****
Bemutató: ***
