Róisín Murphy A Moloko varázsos hangú exénekesnőjét aligha kell bemutatni bárkinek is, s ha véletlenül elfeledkeztünk volna róla, az utóbbi egy év leforgása alatt két albummal, ha úgy tetszik, egy nagy igényű konceptlemez két felével jelentkezett (tavaly jött ki a Hairless Toys, idén a Take Her Up To Monto – utóbbiról hátul olvashatnak kis kritikát). Bő két évtizednyi pályafutását látva nyugodtan leszögezhetjük, hogy neve magában is márkavédjegy, amelynek része a tudatos, konceptuális alkotómunka, a produkció minden elemének gondos kidolgozása, az emlékezetes dalok sora és persze mind a lemezfelvételek, mind az élő fellépések tekintetében hibátlan előadói teljesítmény. Nem is csoda, hiszen az extravagáns színpadi kosztümök nagy rajongójával van dolgunk, s amúgy is minden koncert jól odarakott, szórakoztató elemeket sem nélkülöző show, igazi zenés kabaré. Ezen a turnéján sem kell hiányolnunk a jelmeztervezői munka gyümölcseit, az egyszerre komika és önironikus díva szórakoztató allűrjeit, s a hírek szerint nem csupán új és már klasszikussá vált szólóalbumaiból válogat, de talán lesz klasszikus olasz sláger (két éve ezekből is rögzített féltucatnyit) és Moloko-alapvetések is, hiszen semmi sem korszerűbb, mint a nosztalgia. Utolsó hazai fellépésére nyolc éve éppen a Szigeten került sor, s bizonyosan állíthatjuk, hogy most sem fog csalódást okozni. (OTP Bank – A38 színpad, augusztus 13., szombat, 23.45)
!!! Az immár húsz éve, 1996-ban alakult sacramentói zenekar visszajáró vendég nálunk, tavaszszal egyszer már megmozgatták a hajót, ráadásul dupla programmal – akkor bevezetésként Nic Offer táncos-komikus/frontember női ruhában énekelt Stereolab-számokat a !!! zenészei kíséretében, mintegy saját előzenekarukként (ez volt a Stereolad). Ki ne tudná, hogy nevüket Az istenek a fejükre estek című, egykoron népszerű filmből nyerték: amikor a busman szereplők csettintő hangokat adtak, akkor a feliratozásban felkiáltójeleket alkalmaztak. Ennek megfelelően nevük kiejtése nagyjából a chk chk chk hangokkal történhet – de tulajdonképpen bármely három azonos szótag megteszi. Zenéjük eredetileg a posztpunk gitárzenék és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján fénykorát élő, tipikusan New York-i new wave/diszkó szerencsés és indulásukkor trendet vágó kevercse: határozott, grúvos basszusjáték, nyers punkdobolás, funkos, sikálós gitártémák, diszkréten alárakott elektronika – a végeredmény szellemesen összerakott fúziós diszkó. Legutóbbi, szokásosan szórakoztató albumukon (As If) kicsit több a direkt, némi klasszikus diszkó-boogie-val megmérgezett house – de az idei turnérepertoár prezentálásához a bevált hatoshoz jár még egy remek afroamerikai énekesnő is, így legalább Offernek nem kell egyedül táncolnia kedvenc tartózkodási helyén: a bárpulton – reméljük, ezúttal is megtalálja. (OTP Bank – A38 színpad, augusztus 13., szombat, 18.00)
M83 Az egyik legszebb spirálkaros csillagászati rendszerről, az M83 katalógusszámú Déli Szélkerék-galaxisról elnevezett zenekar fennállása alatt többnyire egyet jelentett Anthony Gonzalezzel, a módfelett sokoldalú francia énekes/gitáros/billentyűs/dalszerző/producerrel. 2001-ben tinédzserként alapította az M83-t, első lemezeit még honfitársával, Nicolas Fromageau-val közösen csinálta, azután már csak ő volt a névhordozó, s így választott maga mellé időben változó társakat. Egy ideig meglepő sűrűséggel következtek albumai, hogy csak a befutását hozó 2003-as Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts, a 2008-as Saturdays = Youth vagy éppen az M83-t szinte szupersztár státusba emelő 2012-es Hurry Up, We Are Dreaming lemezt említsük. Gonzalez zenei értelemben mindig is a gyerekkora bűvöletében élt, igaz, a hangsúlyok idővel többször eltolódtak. A késő hetvenes, kora nyolcvanas évek posztpunk/new wave elektronikus és gitárzenéi, meg a nyolcvanas évek végének dream popja és pszichedelikus/
shoegazer rockolása különösen a korai albumokon dominált, azután a Hurry Upon rátalált a telivér, nyolcvanas évekbeli szintipopra, s úgy tűnik, rajta is ragadt.
Négy év szünet után idén tavasszal jött ki Junk című albuma, melyet címéhez illően a hetvenes-nyolcvanas évek sitcomjai ihlettek. Ez az érzelmekkel és helyenként melodramatikus hangulatokkal súlyosan telepakolt, hol habkönnyű ujjgyakorlatnak, hol elfelejtett filmzenének, hol meg kései progrocknak tűnő lemez hosszú idő után az első, amelyet az amerikai Morgan Kibby billentyűs/dalszerző/énekesnő nélkül készített. De akadnak bőven segítőtársak – egy számot például Beck is megtisztelt az énekével. Na, őt, mondjuk, biztosan nem hozza el magával Gonzalez, de talán a francia-vietnami énekesnőt, Mai Lant igen, ha már egyszer ő énekli a legelbűvölőbben nosztalgikus dalokat a lemezen. (OTP Bank – A38 színpad, augusztus 15., hétfő, 23.45)
Crystal Castles Volt egyszer egy Crystal Castles, eredetileg Ethan Kath szintinyűvő és Alice Glass énekesnő és notórius közönségszörfölő kanadai duója, éveken át a fesztiválok sztárjai. Ilyenkor hol eleget tudtak tenni az eksztázisra szomjazó közönség felfokozott várakozásainak, hol kevésbé, de közös munkájuk során készítettek három remek, emlékezetes posztszintiwave-lemezt. Alice Glass bájosan kamaszos, hol őrjöngve sikoltozó, hol megtévesztően éteri jelensége viszont már csak szólóban tekinthető meg, mióta 2014 őszén viharos körülmények között szétváltak útjaik. Ethan Kath így egy új vokalistával (Edith Frances) és programmal érkezik: az eddig publikált, vélhetőleg majd az új nagylemezre kerülő számok alapján jó sötét, kellően pumpálós elektro-goth vár ránk egészségesen túlvilági hangulattal betetőzve. (OTP Bank – A38 színpad, augusztus 16., kedd, 23.45)
Chemical Brothers Gondoljunk bármit is az intézménnyé nemesült testvérekről (valójában, ugye, nem is azok, csupán régi haverok), fellépésük a Szigeten mindig esemény, live actjeik tízezreket mozgatnak meg. Közöttük olyanokat is, akik mit sem tudnak arról, hogyan indultak a kora kilencvenes évek savban fürdő éveiben (mint Dust Brothers), s hogyan lett belőlük elektronikus zenei szupersztár már az évtized közepére, hogyan integrálták a döngölő technó- és breakbeatalapokba magát a színtiszta rock and rollt, és persze hogyan voltak képesek rendre megújulni. Sokak szerint legutóbb éppen tavaly, amikor megcsinálták a Born in The Echoes albumot, rajta néhány kétségtelen slágerrel, mint a Q-Tip szövegelésével és kellő mennyiségű savazással kibélelt Go funk-breakje. Kétségtelen tény: a tavalyi lemez meghallgatása nyomán nyilvánvaló lesz, hogy beleszorultak az időgépbe, s kicsit megint a kilencvenes évek végén tartanak. De ez cseppet sem baj, egyrészt ez egy jó évjárat, ráadásul lassan megint divatba jön. Azt meg csak sajnálhatjuk, hogy aligha lesz velük a zseniális szaxofonos Colin Stetson, aki két számban is közreműködött, de színtiszta gépzeneként, színes-szagos kiszerelésben így is hasítani fog a program. (Dan Panaitescu nagyszínpad, augusztus 10., szerda, 21.30)
Tinie Tempah A még mindig igen fiatal (27 éves) nigériai (igbo) származású brit előadó esetében nem minden értelem nélküli a trófeák dühödt sorolása: a kétszeres Brit Awards- és egyszeres Ivor Novello-díjas londoni rapper sikeres évek sorát tudja maga mögött. Nemzetközi slágerlistákat meghódító dalok, huszonkét évesen fellépés a Wembley-ben, a Super Bowlon és a Glastonbury fesztiválon. Annyi biztos, hogy ő az első rapelőadó, akinek hét kislemeze is a brit lista első helyén debütált, közülük a hatodik a tavaly Jess Glynne oldalán rögzített Not Letting Go. Tinie számára ugyanakkor szinte mindegy, hogy milyen motorikusan ütemes zenei alapokra kell tósztolnia: hiphop, grime, hip house, garage beütésű house. Sikerei titkához kulcs lehet legutóbbi sikerszáma, a már készülő harmadik albumról való Girls Like You: egy szexi, bár legfeljebb közepesen érdekes 4/4-es, picit garage-szerű alapra löki a szöveget hiperlazán, de jól felismerhető tónusban. Hiába, korunk popzenéjének markáns hangú, szinte közkedvelt figurájáról van szó, adjon neki az isten még sok ilyen sikeres évet. (Dan Panaitescu nagyszínpad, augusztus 14., vasárnap, 19.30)
MØ Karen Marie Aagaard Ørsted Andersen, a dániai Odenséből való énekesnő az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje – a második és negyedik nevének kezdőbetűin hívott előadó voltaképpen két éve, a No Mythologies to Follow című albuma révén vált szélesebb körben is respektálttá, de gyakorlatilag mindenki a Major Lazer és DJ Snake által összerakott Lean On, a tavalyi év bombaslágere segítségével ismerte meg a nevét. Persze ez a dal a karrierjét tekintve atipikus – jellemző, hogy az NME például Siouxsie Sioux és Janet Jackson kereszteződéseként jellemezte MØ extravagáns és bevállalós elektropopját. A művésznő gyerekkorában még a Spice Girls hatására kezdett érdeklődni a zene iránt, később inkább a Black Flag, a Nirvana, a Smashing Pumpkins és a Yeah Yeah Yeahs inspirálta, de mindenekfelett a Sonic Youth: Kim Gordon volt a hőse és példaképe – ami nem jelenti azt, hogy egy csöppet is hasonlítana a zenéjük. (OTP Bank – A38 színpad, augusztus 11., csütörtök, 18.00)
