Diószegi László, az előadás rendező-koreográfusa inkább happeningnek nevezi. Valóban eseményt vagy inkább több ponton zajló eseménysort látunk, ami a nézőket is megmozgatja, és a kelenföldi (krakkói, debreceni) vasútállomás adja hozzá a couleur locale-t: a váróterem fűrészporral felszórt padlóján ropják a táncosok, miközben az ablakon át látni az induló-érkező vonatokat, hallani a hangosbemondót, és a tábla a fejünk fölött mutatja, mikor indul a Dacia expressz Bucuresüti Nordra.
Szociotánc, happening - bármi, csak táncjáték ne! Az a folklórszínpadi produkció, amit népművészeti kűrruhában, katonás fegyelemmel adnak elő úgy, ahogy a "nép" sohasem táncolt, sohasem öltözött. A Brassói pályaudvar jólesőn fésületlen, a restiből sörösüveggel a kézben szállingózik a közönség, barátságos atyafi pillepalackból házipálinkával kínálja az érkezőket, akik elkeverednek a részben nép-viseletes, részben civil ruhás fellépőkkel; néha csak egy szalmakalap vagy fejkendő különbözteti meg a farmeres, pulóveres táncosokat a nézőktől.
Az előadás szándékáról a rendezőt idézem, ő jobban tudja, és szebben is mondja: "Felmutatni az emberiség kulturális örökségét jelentő, de az utóbbi években rohamosan pusztuló multikulturális csodát, Erdélyt." A brassói pályaud-varon találta meg azt a csomópontot, ahol "egyszerre, egymás mellett és egymást kiegészítve láthattuk a soknemzetiségű Erdély csodálatos emlékeit; a magyarokat, románokat, a Seges-várra tartó szászokat, a hetyke szalmakalapos avasiakat, a Bukovinába utazó zsidókat és huculokat. De ott várták csatlakozásukat a gyergyószentmiklósi örmények, egy padon ülve a Csíksomlyóra igyekvő moldvai csángókkal. A bukaresti gyorsra vártak a gagauzok (törökök), akik a fővárosból még egy álló napot utaztak Tulcea környéki falvaikba. Ott voltak a Temes megyei sváb asszonyok is, akiket jellegzetes főkötőjük árult el. És persze ott voltak az állandóan úton lévő cigányok, akik mintha a pályaudvarokon élték volna vidám, szertelen életüket."
De megvan-e még a brassói pályaudvar? Létezett-e valaha? A Monarchiában, talán. Rég eltűntek az örmény kereskedők, a zsidókra csak a pusztuló temetők emlékeztetnek, a kilencvenes években az erdélyi szászok maradéka is elhagyta Romániát, hátat fordítva több évszázados hagyományainak; a nagyszerű Segesvár épp napjainkban alakul át Drakula-kultuszközponttá. A soknemzetiségű, színes régiók mindig akkor válnak csak fájó nosztalgiák tárgyává, miután tűzzel-vassal sikerült felszámolnunk az elviselhetetlen összevisszaságot. Így vált nemrég a szemünk előtt a Balkán etnikailag kitisztogatott, acsargó kis nemzetállamokká. És ne áltassuk magunkat: nem csak a kommunista Románia, a nacionalista szerbek (horvátok stb.) tehetnek róla. Mi is beleadjuk a magunkét, mind a mai napig. A sikertelen népszavazás után így írt az erdélyi Új Szó: "Hibáznak azok, akik a román példára hivatkoznak, ugyanis [Romániában] a kettős állampolgárság megadása nincs etnikai hovatartozáshoz kötve... A román modell magyar vonatkozásra való átültetése azt jelentené, hogy magyar állampolgárságot kaphatnának mindazoknak a személyeknek az utódai, akik 1918-ban Magyarország állampolgárai voltak. Még elgondolni is rossz, mi lenne egy ilyen rendelkezésnek a következménye, tekintettel a történelmi Magyarország népességének etnikai összetételére."
Az előadás homlokegyenest az ellenkezőjét sugallja: gondold el, milyen gyönyörű lenne visszahozni azt a világot! És amíg szól a zene, amíg együtt járják a táncot, addig még megvan a brassói pályaudvar.
- borz -
Közreműködők: Szászcsávási Zenekar (Küküllő mente), Baciui Fúvósok (Moldva), Antal Tibor (Gyimes), Szita Gábor, Benke Gráci, Makovinyi Tibor, Truppel Mariann, Rácz Attila (Ciceró), Skaliczky Andrea, Válaszút Táncegyüttes, Ordasok és sokan mások
