Zene

Nekem az nagyon rokonszenves, ahogyan Alexander Balanescu (és vonósnégyese) berendezkedett a kortárs-, a könnyű- és a népzenét elválasztó senkiföldjén. Kraftwerk- és David Byrne-feldolgozások, Pet Shop Boys- és Miranda Sex Garden-koncertek, lemez a libanoni Rabih Abou-Khalillal, no és - a Bartók albummal kezdődően - egyremélyülő kapcsolat a Muzsikás együttessel. Ez a hegedűduóktól indulva odáig "fajult" mára, hogy a Millenáris Teátrumban a két zenekar közösen lépjen a színpadra.

Ha Brecht parabolájáról, A szecsuáni jóember című, álkínai környezetbe helyezett darabról kell írni, magából Brechtből is abszolválni lehetne a feladatot, annyi bölcsességet mondott-írt össze róla. De lehetne úgy is, hogy a sok bölcsességről dobbantva oda jutunk, hogy milyen szegényes volt az ő képzelőereje, mert ami itt ma folyik, arra már szó sincs, nemhogy példázat. Hogy egy embernek - esetünkben Sen Tének, az utcalánynak - a puszta túléléshez (hogy a "jóemberségről" már ne beszéljünk) Sui Tává, kőkemény érdekérvényesítő farkasemberré kell válnia, mert az istenek, a Fény fiai hülyeségeket követelnek, ez ma már semmi. A ma kérdése az: életben tud-e maradni Sui Ta, aki mégsem bírja teljesen levetkőzni a "senteséget"?

Az 1931-ben a Tatár Autonóm Köztársaság Csisztopol nevű városkájában született Sofia Gubaidulina sajnos meglehetősen ismeretlennek számít hazánkban, noha

Nem kis feladat egyetlen monográfia keretében összefoglalni a középkori magyar állam történetét, s tenni ezt úgy, mintha kívülről, a historizáló magyar közgondolkodásra jellemző elfogultságok nélkül néznénk a múltat,

Ja, levágjuk, biztos is. Span a csávó a miniszterelnökkel, mi meg arra ugrunk, együtt fociznak. Senki nem csodálkozik, hogy lett neki lé, speckol ez akkor is gáz, ha nem igaz, de biztosan elhiszik, hogy engemet ez oltárian nem érdekel, fociznak, jó van, én is ismerek egy csávót, az is focizik, megbőrözte a Pelét, kötény, értik, az is csinált filmet az idén, annak biztos a Pelé adta a lóvét, csupa sportsman, egy kis foci, egy kis mozi, elvannak jól, nyugi van, délután mindenesetre nem engedem le a gyereket a térre, még elfocizza magát, azt hazaállít nekem egy filmmel, hova tegyem, mikor kell locsolni, valaki levágja azt is, nem ettem meszet, majd nézi a Barátok köztet vagy nem, mert abban is focizik egy csóka, akkor majd pihen vagy olvas, haggyá´ má békén.

Már régóta úgy tudjuk, minden megvan. A stúdiók polcait kisöpörték, a létező koncertfelvételeket lemezre vágták, egészen korai és örökre elveszett dalokat ástak elő, kevertek, kavartak, válogattak. Aztán mégis újra meg újra előkerül valami "újdonság", valami "ritkaság", amivel a rajongói étvágyat csillapítani lehet. Ha pedig nincs kéznél eredeti hangfelvétel, jöhetnek a pótlékok, könyvek, fotóalbumok, feldolgozások - szimfonikus zenekartól a trash metalig -, tévéjátékok, filmek, színpadi művek. Operettek és rántott gombafejek. A Beatles, akár a kutya vagy a gyerek, a biztos siker receptje. Mondhatjuk persze úgy is: gátlástalanul aprópénzre váltottak egy igazi értéket. Akadnak azonban a csömöri úton is kellemes meglepetések. Sőt, a most megjelent - szó szerint - hatalmas könyv talán a legfontosabb és legszebb dolog, amivel a zenekar harmincegy évvel ezelőtti feloszlása óta megleptek bennünket.

Noha annak jelentősége, eseményértéke, hogy egy ilyen szintű sztár jár Debrecenben, helyi viszonylatban körülbelül a holdra szálláséhoz fogható, nem mondanám,

Odáig nem ragadtatnám a vágyaimat, hogy egy ország világzenéje belesrófolható legyen egy szimpla CD-be, de azért van vagy három kérdés, amelyre szeretek választ kapni, mielőtt lelkesednem kell. Mennyit bír felölelni a térségre jellemző stílusokból; a jelképes nevek mellé képes-e felsorakoztatni az újonnan érkezőket; no és végül, ugye, mennyire lopja a fülem szívébe magát, ami ebből összeáll?

Mindig öröm, ha egy új arc bukkan föl. Ennek az 1963-ban Izraelben született fiatalembernek érdemes megjegyezni a nevét. Pedig saját bevallása szerint rossz helyre és rossz időben született. Egy kicsit nacionalista faluban nőtt föl, egy olyan időszakban, amikor az a zenei nyelv, amit a legjobban értett, éppen leszálló ágban volt. Ezért aztán a Földközi-tenger partján ücsörögve olasz filmzenék és afroamerikai dallamok jártak a fejében, és arról álmodozott, hogy hidat kéne verni a nyugati kultúra és a saját gyökerei között.

Hogy New York nem csak annak a szimbóluma, aminek most a terror-támadások nyomán és okán beállítódik, olvasóink előtt aligha szorul bizonyításra - Baudrillard az Amerikában már rég megírta,

"Annak relatíve fogalma sincs rólam, aki engem bármi személyesre megkér. Főleg életelvárásaim arányáról; nekem már nem éri."

Az idei Korunk zenéje fesztivál (2001. szeptember 28-október 9.) műsorfüzetét lapozgatva az az érzésünk támad, hogy a kortárs zenei eseménysorozat jelentősége a rendszerváltás óta eltelt tizenegy évben erősen csökkent. Nemcsak azért, mert a zenei életben nem tölt már be olyan illusztris szerepet, mint a hetvenes-nyolcvanas években, hanem azért is, mert programajánlata nem eléggé izgalmas: éppen olyan, amilyen egy provinciális kisváros szűk anyagi keretből szervezett modern zenei fesztiváljáé lehet.

Muszáj New Yorkkal kezdeni, az összeomlással, előbb mégis, a biztonság kedvéért, már ha létezik ilyesmi, Európa. A mázlisták e napokban (Berlin: okt. 18., Basel: okt. 20., Milánó: okt. 21., Velence: okt. 22.) tanúi lehetnek, mihez kezd Laurie Anderson, New York kultúrájának egyik emblematikus alakja élesben, színpadon e képtelenséggel. Nem mintha feltétlenül kommentálnia kéne, de nehéz elképzelni, hogy ne lenne hozzá szava.