Az eltérő szemléletből fakadó gondok úgy is mondhatnánk, csekély jelentőségűek az anyag természetéből fakadó nehézségekhez képest: olyan korszakról kell szólni, melyről néha csak igen szűkszavúan szólnak a források. Nincsenek igazán használható magyar krónikák, hiányoznak a kortárs elbeszélések, és noha a levéltári anyag kifejezetten terjedelmes, viszont nem igazán reprezentatív pl. az ország egész területére nézve (ahol mondjuk a török járt, ott pusztult a dokument is), ráadásul a megmaradt irat- és okmányanyag jó része még feldolgozatlan.
Talán első hallásra meglepő, de éppen a történettudomány az, amelyben, a humaniórák közül tán egyedüliként, érvényesül az amúgy inkább a természettudományokra jellemző kumulativitás: a tudásunk a múltról, így a magyar középkorról is folyamatosan bővül, bár tudjuk, hogy a teljes történet már sohasem lesz pontosan rekonstruálható. Nem fogjuk soha megtudni (már ha valakit ez érdekel, s persze, hogy igen), hogyan is hívták a hét vezért (az nem lehet, hogy egy törzsfőnöknek pont Huba legyen a neve), sem azt, mi történt országunk helyén a honfoglalás és István trónra lépte között - hogy csak egy közismert példát említsünk. Ezek után a történész, még pontosabban a történetíró munkája ha lehet, még izgalmasabb: össze nem illő mozaikokkal kell kirakóst játszani, s mérlegelni a logikailag lehetséges eshetőségek valószínűségét. A mozaik idővel - minden akadály ellenére - tovább bővül, s ma már sok tekintetben valószínűleg jóval többet tudunk a középkorról, mint mondjuk Hóman Bálint és kortársai.
Napjaink egyik legkelendőbb fogalma az államalapítás (esetleg álomalapítás formában), márpedig Engel megállapítása szerint a Szent István által gründolt ország cirka a tatárjárásig (utána meg pláne) nem igazán emlékeztetett arra, amit Nyugaton államnak hívtak - s ennek csak egyik tünete, hogy ugyanezen időszakban egyetlen honi település sem tett eleget a várossal szemben - a világ boldogabbik felén - támasztott kívánalmaknak. A kora középkor Magyarországa sajátosan egzotikus, félbarbár államkezdemény, ami arra sem nagyon emlékeztet, amivé Zsigmond vagy Mátyás idején vált, s amely néhány évszázad után nyomtalanul eltűnt, úgyhogy már a XV. századra sem emlékezett rá senki. Engel leírásában olyan középkori állam története rajzolódik ki, amely sajátos körülmények között született, s mely folyamatos evolúciós lépések révén tán valamivel közelebb került a nyugat-európai állam- és társadalmi modellhez, ám sok tekintetben mindig is megőrizte különállását, s ezek a jegyek idővel még szaporodtak is.
Mint az eddigiekből is sejthető, Engel leginkább azzal a nemesi történelemszemlélettel vitatkozik, melynek eredete éppen erre a korszakra vezethető vissza, melynek legnagyobb hatású reprezentánsai, az alapító atyák is e korban éltek (lásd: Werbőczy), s amely a maga lelkes provincializmusával, kisszerű nacionalizmusával, xenofóbiájával nagyjából napjainkig meghatározta a politikai osztály és historizálgató ideológusainak gondolkodását. A nemesi közvélemény gyűlölte Zsigmondot, és istenítette a Hunyadiakat (különösen az apát), s ennek megfelelően írt róluk a történeti irodalom; a nemesi hagyomány szerint minden rossznak az idegenek, a gyüttmentek meg az általuk kezdeményezett átkos újítások az okai, ezzel szemben történelmünk fényes időszakaiban magyar csak magyarnak engedelmeskedett, éltek az ősi szittya erkölcsök stb. Engel korábban különös figyelmet szentelt Zsigmond és a Zsigmond-kor újraértékelésének: annak az uralkodónak, aki középkori királyaink közül úgyszólván egyedüliként töltött be világtörténelmi jelentőségű szerepet, s akinek személye jól ismert tőlünk nyugatabbra is. Ezzel szemben nálunk, bár ötven évig uralkodott, s ebből az utolsó harmincöt esztendő (egészen kivételesen) viszonylagos belső békében telt (a török és huszita betöréseket leszámítva), ennek ellenére csak mint léha, felelőtlen, könnyelmű uralkodóként emlékeztek meg róla, vagy éppenséggel - nemes egyszerűséggel - cseh disznónak nevezték.
Engel természetesen nem elégedhetett meg azzal, hogy egy már meghaladott szemléletet követve leragadjon a politika- és jogtörténetnél: a gazdaság-, társadalom- és mentalitástörténeti, valamint demográfiai, népességtörténeti részek legalább ennyire izgalmasak - hozzátéve persze, hogy a források egyenetlen volta miatt pont ezek azok a területek, ahol a legnehezebb kirakni azt a bizonyos képet. A gazdaság- és társadalomtörténeti analízis mindenesetre azt mutatja - s ez Engel összefoglaló monográfiájának egyik döntő mondanivalója -, hogy Magyarország sohasem - még a XV. században sem - állt a Nyugat fejlettségének nívóján, belső viszonyai (pl. a Jagelló-korra kialakuló rendi, nemesi respublika) pedig igen kevéssé emlékeztettek a kortárs nyugati állapotokra, így azután, mondjuk a török hódítás hatásait elemezve - nincs is értelme utólagos elkanyarodásról beszélni, mint ahogyan elmaradottságunkat sem lehet kizárólag ennek tulajdonítani.
A könyv további erénye a fel-felbukkanó fanyar, fekete humor (s ezt talán nem csak a brit közönség fogja értékelni): az olvasó sírva derül, mikor azt olvassa, hogy XV-XVI. század magyar nemessége aktív analfabéta volt, hogy ugyanezen időben az országbíró és a főkamarás nem tudta leírni a nevét (nemcsak Kálmán, hanem még háromszáz évvel később Zsigmond is csodabogárnak számított azzal, hogy tudott olvasni, sőt ezt aktívan gyakorolta is - bezzeg Dalmáciát végleg elcseszte). Mint ahogy - kortárs italbolti tapasztalatok alapján - különösen megindító arról olvasni, hogy Nagy Lajos jórészt azért támadta meg IV. Károlyt, mivel a császár ittasan becsmérlő szavakkal illette Erzsébet anyakirálynét.
Engel - immár sajnos posztumusz - kötete bízvást ajánlható mindenkinek, aki érdeklődik a történelem rejtélyei iránt, de annak is, aki a mát próbálná megérteni. Mert ahogy Engel az Epilógus - csak magyar közönség számára szóló - kiegészítésében írja: Werbőczy szelleme mindmáig velünk él, s a nemesi tradicionalizmus idejétmúlt szólamai és a nemzeti múlt félreismerése máig gátolja egy modern, pragmatikus közéleti gondolkodás (s tegyük hozzá: közbeszéd) kialakulását.
Barotányi Zoltán
Budapest, 2001, História-MTA Történettudományi Intézet, 2480 Ft
