„Tátott szájjal figyelem” – Szörényi Levente zeneszerző-előadóművész

Emlékkoncertet rendeznek a 70. születésnapja alkalmából a Zeneakadémián, könyvet írtak róla, és noha vannak tervei, a hangverseny az „Egy beteljesedett életmű” címet viseli. Ezek szerint ennyi volt?

Magyar Narancs: Csak a díszvendége a zeneakadémiai koncertnek?

Szörényi Levente: Szó szerint csak díszlet leszek.

MN: Nem túl korai ez? Ilyen hangversenyeket általában egy elhunyt zeneszerző születésének 100. évfordulója alkalmából szoktak tartani.

SZL: Az est címe annyiban felel meg a valóságnak, hogy ugyan évek óta tervezek valamit, ám nem sok esélyét látom, hogy megvalósuljon. Különben sem olyan nagy dolog ez, tíz éve a Müpában volt hasonló, akkor a 60. születésnapomra. Szóval, jónak tartom a felállást, hogy most nekem muzsikáljanak. Különben sem hagytam ott a színpadot. Szombaton például Szegeden adtunk egy jó kis Illés-koncertet Bródyval, Szabolccsal és a vendégzenészekkel, -énekesekkel. Rájuk azért van szükség, mert ahogy Bródy szokta mondani, nem mi vagyunk 50 évesek, hanem az Illés zenekar. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a koncert végén, még így, hetven­évesen is képes vagyok a megfelelő dinamikával elénekelni a Little Richardot.

MN: Ha már önnek muzsikálnak a Zeneakadémián, ha már „egy beteljesedett életmű”, nem
hiányzik ebből a felállásból a gitár?

SZL: Tudomásul kell venni, hogy ez nem egy Illés-koncert. Volt már az is, sőt mi voltunk az elsők, akiket 1969-ben beengedtek a Zeneakadémiára.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nem csoda. Ha megnézem a hatvanas évek végi ifjúsági lapokat, úgy tűnik, hogy nem áll a „szentháromság”, az Illés magasabb polcon van, mint a Metró vagy az Omega. Míg Zoránékra csak szimpla beatzenészekként tekintettek, a sajtó és a korabeli értelmiség az Illést már akkor is emelkedettebbnek tartotta. Egyesek önöktől várták a „kulturális megújhodást”. Mi lehetett ennek az oka?

SZL: Valószínűleg nálunk észleltek a hagyományos beatzenei vonulaton és hangzaton kívül pluszdolgokat. Ha belegondolunk, az István, a király nem a levegőből jött az egyik napról a másikra, egyértelmű, hogy előzményei az Illés zenekarig nyúlnak vissza. Nyilvánvalóan ennek a bimbóit érzékelték azok az értelmiségiek, akik kiálltak mellettünk. De az 1968-as Táncdalfesztivál után a televízióban is állandó szereplővé váltunk, kicsit meg is ijedtünk, hova keveredtünk. Emlékszem, hogy egy lemezgyári bankettre készíttettünk is – némi öngúnnyal – egy Magyar Állami Népi Beategyüttes feliratú molinót. Ám ennek az egésznek pillanatok alatt vége lett azután, hogy 1970-ben Londonban a BBC-nek adtunk egy olyan interjút, amiből itthon hatalmas botrány lett. De ha nincs ez az interjú, az ezt követő eltiltás, valószínűleg akkor is zavarba jöttünk volna egy idő után. Mert igazából nem tudtunk volna mit kezdeni a domesztikálásnak azzal a fokával, ahogy a politika megnyilvánult felénk.

MN: Közismert történet, hogy 1965-ben Verőcén, egy ifjúsági táborban írták első saját, magyar szövegű dalaikat Bródy Jánossal. De hogyan került képbe a magyar népzene? Hogyan lett földön fetrengő „kis Buddy Hollyból” – ahogy önt a rock and roll korszak idején nevezték – a folklórra érzékeny zeneszerző?

SZL: Még 16 éves koromban írtam meg Az utcán című szám zenéjét, és erre szoktam azt mondani, hogy az bevárta Bródy Jánost, hogy szöveget írjon rá. Az egy olyan zenei világ, ami kezdetektől fogva bennem mocorgott, és az Illésben teljesedhetett ki, ám ezt nem szabad azzal összekeverni, hogy én később rock and rollokat játszottam, mint ahogy azzal sem, hogy mielőtt az Illésbe kerültem volna, profi zenészként a Balassa együttessel még Moszkvába, Varsóba is eljutottam, ami megint csak egy teljesen más zenei világ volt.

MN: Miért szűnt meg 1973-ban az Illés zenekar?

SZL: Sok összetevője volt, de az bizonyos, hogy amikor az egyik legjobb lemezünket, az Add a kezedet már nem úgy fogadta a közönség, ahogy vártuk, az nagyon komolyan befolyásolta a továbbiakat. Ráadásul megjelentek az új zenekarok, az LGT, a Bergendy Demjénnel, nagyon erősek voltak, mi viszont teljesen tanácstalanok. Illés Lajos azt mondta, hogy „dolgozni kell”, ám azt senki nem tudta, hogy mégis mit.

MN: Ezért lett a Fonográf
countryzenekar?

SZL: Amikor a Fonográf először összeült, túl voltunk az első, Utazás című szólólemezemen, ami igen nagy sikert aratott, és amelyen countrydalok is vannak. Ezen a megbeszélésen túlontúl hangsúlyossá vált ez a lemez, noha én nem kizárólag ezt a stílust akartam hangsúlyossá tenni az együttes repertoárjában. Egyébként az Illésnek is volt egy rock and roll és egy népzenei vonulata, a Fonográfnál is legfeljebb egy vonulat a country, miközben van egy csomó más dolog is, például az Edison Fonográf Album, ami ­afféle századfordulós, dixielandes zene…

MN: …vagy az FG-4, ami űr-rock.

SZL: Igen, az meg az Omega-irány! De azt szoktam mondani, és ezt teljes meggyőződésből mondom ma is, hogy az együttes utolsó albumán, a Jelenkoron volt az a zene és hangzás, amit valójában én a kezdetektől szerettem volna.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nem volt ez túl későn 1984-ben? A lemez az Illés 1981-es újraegyesülése és az István, a király 1983-as bemutatója után jelent meg, és mindkét esemény lényegesen nagyobb sikert ért el, mint amire a Fonográf együttes valaha is gondolhatott volna.

SZL: Ez kétségtelen. Lehet, hogy ha nem a country irányába erőlködünk, minden másképp alakul, de ez már csak utólagos okoskodás. Ami biztos: az Illés 1981-es koncertje sorsdöntő volt, elsősorban a közönség reakciója miatt. Ez a szeretet a mai napig tart, és úgy veszem észre, hogy nem is múlik. Később összeállt újra a Fonográf is egy koncertre, nagyon jól sikerült, de semmi több. Azt mondanám, az Illésnek ma is van társadalmi hatása, a Fonográf pedig csak egy baromi jó zenekar.

MN: Ma is rockoperának tartja az István, a királyt? Sokan már a Bánk bánnal emelgetik egy lapon, talán tananyag is lesz belőle. Önt élő klasszikusnak tartják és így tovább…

SZL: Hallottam olyat is, hogy ez hozta létre a rendszerváltást. Ezeken csak mosolyogni tudok, de az tény, hogy a darab ikonikussá vált, ezért el kell fogadnom, hogy összehasonlítják a Bánk bánnal. De ez akkor is rockopera dobbal, basszusgitárral, gitárokkal. Már az Illés idején figyeltem, hogy a külföldi rockegyüttesek, például a Deep Purple, szimfonikus hangzásokkal is kísérleteznek. Végül az lett a döntő, amikor megjelent a Jézus Krisztus szuper­sztár. Akkor én még nagyon messze voltam attól, hogy ilyen léptékű darabot írjak. De ott bebizonyosodott, hogy igen, jól gondolom, a rockzene bizonyos fajtája a szimfonikus hangzással elegyítve alkalmas arra, hogy egy új minőséget hozzon létre. Ez akkoriban nagyon feltupírozott, de el kellett telnie tíz évnek, hogy én is belevágjak. A legnagyobb löket Ivánka Csaba felkérése volt a Kőműves Kelemenre – úgy gondoltam, ha ott, a zenében meg tudok fogalmazni dramatikus dolgokat – vagyis nemcsak színpadi aláfestő zenét írok –, és az sikeres lesz, akkor utána valami nagyobb dologba is bele lehet fogni. A Kőműves Kelemen sikeres lett, utána alig telt el másfél év, és bemutattuk az István, a királyt. És Bánk bán vagy nem Bánk bán, épp Aczél György volt, aki – miután felmerült, hogy kőszínházi bemutató is legyen – ragaszkodott hozzá, hogy ne a Vígben vagy a Madáchban, hanem a Nemzetiben mutassák be.

MN: Az 1993-as Atilla, az Isten kardja című műve már nem annyira tekinthető rockoperának. Ráadásul Lezsák Sándorral írta a szövegét, aki az akkor kormányon lévő MDF alelnöke volt. Hogyan képzeljük el a mű megszületését?

SZL: Tudatosan helyeztem az Atillát egy másik zenei világba, és ennek a tudatosságnak az István is az oka volt, mert nem akartam, hogy azt gondolják, ez valami másolat. Lezsákkal talán ha egyszer találkoztunk a munka kapcsán, amikor felvázoltam neki a lényeget. Attól kezdve kizárólag telefonon egyeztettünk, méghozzá úgy, hogy én már a stúdióban vettem fel az alapokat. Aztán hazaértem hullafáradtan, akkor jelentkezett ő – úgy este kilenc tájban. Lezsák nem tud kottát olvasni, és ugyan elküldtem neki kazettán a dallamot, de az sem segített sokat. Azt kérte, hogy szótagoljak, végül úgy tudott dolgozni, hogy nekem morzejeleket kellett adnom a telefonba. Kegyetlen munka volt. Az sokat segített, hogy írtam valami „vakszöveget”. Így volt ez az István, a királynál is, sőt egy-két dologra Bródy azt mondta, hogy maradjon benne, ám az Atillában ennél lényegesen több ilyen szövegrészlet maradt.

MN: Kinek az ötlete volt, hogy Lezsák legyen a szövegíró?

SZL: Én akkor begurultam egy kicsit Bródyra, és poénból mondtam Lezsáknak a Bem téren (itt volt az MDF székháza – L. T.), hogy legyen ő a szövegíró. Gondolni sem mertem volna, hogy elvállalja. De a végeredménnyel elégedett vagyok. Tudtam, hogy nem lesz annyira népszerű, mint az István, mivel itt nincsenek olyan pátoszos, kitörő zenék, mint abban. Emlékszem, hogy megsértődtek az István, a király klerikális beál­lítottságú rajongói, amikor elmondtam, hogy amikor a „Felkelt a napunk / István a mi urunk” dallam született, az volt a fejemben, ahogy az úttörők masíroznak Rákosi elvtárs előtt a Hősök terén.

MN: Nem zavarja, hogy bármit csinált az elmúlt harminc évben, mindig az István, a királyhoz mérik?

SZL: Egyáltalán nem. Ezt a kérdést feltették nekem egy sajtótájékoztatón, meg is lepődtek a válaszon, azt hitték, hogy csak viccelődöm. Most is csak azt mondhatom, amit akkor: az zavarna, ha az Atillát én írom, az István, a királyt meg Presser Gábor, mert akkor megpukkadtam volna az irigységtől.

MN: Rendben, de tavalyelőtt megint az István, a király körül volt a legnagyobb felhajtás.

SZL: Alföldi Róbert rendezésével kapcsolatban, azt hiszem, már mindent elmondtam, erről nem kívánok beszélni.

MN: Arra azért térjünk ki, hogy pont az Alföldi-féle bemutató előtt, 2012 decemberében nyilatkozta ezt a Heti Válasznak: „Ami a kultúra területén zajlik, azt át kellene gondolni, ha másért nem, hát legalább pártpolitikai szempontok miatt. A Fidesz ugyanis rengeteget veszíthet, ha ezek az állapotok teljesednek ki a továbbiakban is.” Azóta eltelt három év, mit gondol, rengeteget veszített?

SZL: Tavaly a Népszabadságnak mondtam azt, hogy nem beszélek többet Fekete Györgyről, akiről korábban sem volt jó benyomásom. És azért nem beszélek róla, mert azt vettem észre, hogy minél többször emlegetem, annál több támogatást kap a kormánytól. Talán ebben a mondatban benne van a mostani helyzetről alkotott véleményem is. Biztos, hogy még sok minden más fűrészeli ezt a dolgot, ami viszont már nemcsak kultúrpolitika. Nem is kívánok hozzászólni, mert nem ismerem a hátterét. Csak tátott szájjal figyelem az eseményeket, és nyilván nem én vagyok az egyedüli, aki el sem tudja képzelni, hogy ha eljön a következő választás, hova tud ez még fajulni.