Zene

Régen volt, s talán igaz sem volt, hogy az opera világában hajdanán a külcsín, az énekesek testi szépsége mellékes körülménynek számított. Tudjuk, ma már garantáltan nem így áll a helyzet, s első pillantásra éppen e fejleményt bizonyítja Anna Netrebko és Dmitri Hvorostovsky koncertje, amelyre tavaly nyáron, a másfajta tömegrendezvények révén ismerős Vörös téren került sor.

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.

Az ördög tragédiája (München, 2010) a madáchi alapmű egyes jeleneteinek szabad parafrázisait fűzte egybe. A Paradise reloaded (Bécs, 2013) Az ördög tragédiájának egyik mellékszereplőjével meséltette újra az ősapa tragédiáját. A továbbcsiszolt változatban (Budapest, 2014) mintha csak a darab végére kitett kérdőjel lenne gránitba vésve.

"A finn ember szereti az önállóságot, de mindig szívélyes társa barátjának. Ha egy finn ember egymagában van, nyomban házat épít, és szaunát szerel fel. Ha két finn kerül össze, akkor muzsikálni kezdenek: az egyik hegedül, a másik trombitál. Három finn ember könyvtárat rendez be, négy finn énekkart alapít. Öt finn tudományos előadásokat szervez, hat finn újságot szerkeszt, és hét finn falut alkot." Így jellemezte egykoron saját népét egy magyarországi látogatójának a nagy finn, Jean Sibelius, akinek művei két hangverseny programján is ott szerepelnek majd az elkövetkező napok koncertéletének sűrűjében.

Maga Beethoven követte el az ősbűnt, amikor beleegyezett, hogy kiadója leválassza az eredetileg a B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléjának írt tételt, és Nagy fúga címen (op. 133) publikálja. Ettől kezdve a darab önálló műként funkcionált, és szinte elkerülhetetlen lett, hogy vonószenekarra is átdolgozzák.

Az afroamerikai és indián felmenőkkel rendelkező Angel Haze 16 éves koráig egy vallási kommunában élt a családjával, elszeparálva a modern világtól. Így csak - miután anyját zaklatta az egyik lelkész, és ezért New Yorkba költöztek - 2007-ben találkozott először a popzenével. Olyan elánnal vetette bele magát a hirtelen megnyílt világba, hogy 2009-re már össze is rakott egy mixtape-et (a New Moont).

A Trafó izgalmas, egyben hiánypótló egész estés elektronikus zenei sorozata ezúttal sem okozott csalódást - dacára annak, hogy a finn Mika Vainio végül betegség miatt igazoltan távol maradt.

Ha a 90-es években az amerikai alternatív rockzene egyenesének egyik végpontján a keserű dühvel rombolni induló Kurt Cobain állt, akkor a másik végére csakis Stephen Malkmust, a kedélyes csapongás és a pókerarccal elővezetett ortopéd viccek nagymesterét képzelhetjük.

Négy különleges rocklemez még 2013-ból, amelyek mellett vétek lenne elmenni.

A Wasabi Kht. ügyvezető-zenészével beszélgettünk.

Idegesítő, ha egy zenekar túl rövid koncertet ad, de az is zavaró tud lenni, amikor valaki túlnyújtja a fellépését. Kicsit ilyen érzésem volt tavalyelőtt Bécsben, amikor Bruce Springsteen már a sokadik ráadásba kezdett bele, és ha úgy tűnt, hogy ez már tényleg az utolsó szám volt, akkor mindig jött a védjegyszerű "one-two-three-four...!" és a soros utolsó utáni dal.

A londoni Toy kvartett már 2012 őszén megjelent bemutatkozó lemezén is jóval több volt holmi ígéretnél. A krautrock lüktetését a posztpunk elszántságával és a legszebb pszichedelikus rockhagyományokkal elegyítette: ezen alapokon markáns, szándékoltan nyers, "kiélezett", módfelett dinamikus és szerethető hangzást alakított ki.

Azokban a különösen intim élethelyzetekben, amelyekben az extrém metál általában szóba kerül, a legtöbben még ma is a Forma-1-es tempókra és a fülsértő ordibálásra (hörgésre, károgásra, ugatásra vagy visításra) asszociálnak, pedig ezek az elemek már igen rég barátságosan belesimultak a zenefogyasztók mindennapi zajkörnyezetébe.