Lemez

The Breeders: All Nerve

  • - minek -
  • 2018. május 19.

Zene

A Breeders 1989-ben, az akkor fénykorukat élő 4AD-kiadós zenekarok, a Pixies és a Throwing Muses tagjaiból alakult, túlélte azokat, s közben maradandó, remek lemezek sorát alkotta. A hőstörténet hat évvel ezelőtt vett friss lendületet, amikor egy turnéra ismét összeállt a híres, 1993-as Last Splash albumot készítő társaság: a gitáros Deal ikrek (Kim és Kelley) mellett Josephine Wiggs basszusgitáros és Jim McPherson dobos, akik most, afféle ráadásként összeraktak egy olyan albumot, ami minden szempontból méltó a hagyományokhoz. Az All Nerve tizenegy száma erőteljes és magával ragadó, garage rock, posztpunk és blues precízen kimérve, és persze a jól felismerhető, a Breedersre oly jellemző hangsúlyokkal és tónusokkal tálalva. A dinamikusabb, karcosabb számok közé néha becsúszik egy-egy Kim Dealre jellemző szerelmes dal (például a címadó All Nerve), akad fiatalkori élményt feldolgozó mini-thriller is (Walking With a Killer), de ezeken túl is bőven jut még meglepetés! A MetaGoth például pontosan az, amit a címe ígér: a Breeders előtti posztpunk univerzumig visszanyúló dark wave gyöngyszem, amire nem nagyon volt példa a zenekar eddigi daloskönyveiben… Ráadásul Josephine Wiggs énekli elbűvölő tónusban, ami szintén kivételessé teszi a számot. Az álomból rakott Dawn: Making an Effort lebegését remekül ellensúlyozza a Skinhead #2 keménysége, vagy a Blues at the Acropolis elégikus-gúnyos zárása. Régóta vártunk valamit a Breederstől, de ez az album talán még annál is többet ad, mint amennyit remélhettünk.

4AD/Bertus, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.