Lemez

The Rolling Stones: Blue & Lonesome

  • Soós Tamás
  • 2017. február 5.

Zene

Lehet szexi még a blues, csak Kristen Stewart kell hozzá, ahogy hupikék Mustangban dönget és táncol a Ride ’Em On Down videójában, na meg a Rolling Stones, akik úgy játsszák az ötvenes évek chicagói bluesát, mint ha még mindig – vagy már megint – ’64-et írnánk, amikor ők voltak a legjobb bluesbanda Angliában. De mást, mint az ihlethiányba belefáradt zenészeket felfrissítő stílusgyakorlatot azért nem érdemes belelátni ebbe az egyébként meglepően üde lemezbe, amely csak azért született meg, mert Jaggerék nem jutottak dűlőre a 2005-ös A Bigger Bang óta várt új dalokkal. Régen is játszottak bluest, hogy kiszellőztessék a fejüket stúdiózás közben (így került a Shake Your Hips az Exile on Main Streetre), de ebből a háromnapos pihenőből most egy komplett, inspirált és stenkes bluesalbum kerekedett; a Stones első öregkori lemeze, amelybe bele tudták fogalmazni az évekkel, na meg a rock and roll, a siker és a drogmámor túlélésével járó érettséget. A szúrósabban éneklő Jagger hangjában a szexuális frusztráció és a fricskázó irónia mellett ott a törődöttség is, Jimmy Reed apokaliptikusan szomorú Little Rainjében pedig a bluesmanek viseltes bölcselete.

Jagger albuma ez egyértelműen, az ő robbanékony herflije hajtja előre a végkimerülésig, amihez a többiek, köztük a szomszéd stúdiószobából két odaszúrt gitárszólóra átugró Eric Clapton feszes játékkal asszisztálnak. Nem fejtik meg és pláne nem szólózzák túl a dalokat, ettől lesz dögös a Blue & Lonesome, amely azért korántsem az új Let It Bleed: nem tágítja a műfajt úgy, mint mondjuk a Midnight Rambler, csak életre kelti Willie Dixon, Howlin’ Wolf és Little Walter, Muddy Waters klasszis harmonikásának szellemét – a korai Stoneséval egyetemben. Izommemóriából rántották fel, és nem ez a zenekar legjobbja a Some Girls óta (az a Tattoo You), de eléri, hogy antik bluest játszva is éhes süvölvényeknek halljuk a hetvenpluszos nagyapákat. Bravúrnak éppenséggel ez is elég.

Polydor, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.