Lemez

The Rolling Stones: Blue & Lonesome

  • Soós Tamás
  • 2017. február 5.

Zene

Lehet szexi még a blues, csak Kristen Stewart kell hozzá, ahogy hupikék Mustangban dönget és táncol a Ride ’Em On Down videójában, na meg a Rolling Stones, akik úgy játsszák az ötvenes évek chicagói bluesát, mint ha még mindig – vagy már megint – ’64-et írnánk, amikor ők voltak a legjobb bluesbanda Angliában. De mást, mint az ihlethiányba belefáradt zenészeket felfrissítő stílusgyakorlatot azért nem érdemes belelátni ebbe az egyébként meglepően üde lemezbe, amely csak azért született meg, mert Jaggerék nem jutottak dűlőre a 2005-ös A Bigger Bang óta várt új dalokkal. Régen is játszottak bluest, hogy kiszellőztessék a fejüket stúdiózás közben (így került a Shake Your Hips az Exile on Main Streetre), de ebből a háromnapos pihenőből most egy komplett, inspirált és stenkes bluesalbum kerekedett; a Stones első öregkori lemeze, amelybe bele tudták fogalmazni az évekkel, na meg a rock and roll, a siker és a drogmámor túlélésével járó érettséget. A szúrósabban éneklő Jagger hangjában a szexuális frusztráció és a fricskázó irónia mellett ott a törődöttség is, Jimmy Reed apokaliptikusan szomorú Little Rainjében pedig a bluesmanek viseltes bölcselete.

Jagger albuma ez egyértelműen, az ő robbanékony herflije hajtja előre a végkimerülésig, amihez a többiek, köztük a szomszéd stúdiószobából két odaszúrt gitárszólóra átugró Eric Clapton feszes játékkal asszisztálnak. Nem fejtik meg és pláne nem szólózzák túl a dalokat, ettől lesz dögös a Blue & Lonesome, amely azért korántsem az új Let It Bleed: nem tágítja a műfajt úgy, mint mondjuk a Midnight Rambler, csak életre kelti Willie Dixon, Howlin’ Wolf és Little Walter, Muddy Waters klasszis harmonikásának szellemét – a korai Stoneséval egyetemben. Izommemóriából rántották fel, és nem ez a zenekar legjobbja a Some Girls óta (az a Tattoo You), de eléri, hogy antik bluest játszva is éhes süvölvényeknek halljuk a hetvenpluszos nagyapákat. Bravúrnak éppenséggel ez is elég.

Polydor, 2016

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.