Lehet szexi még a blues, csak Kristen Stewart kell hozzá, ahogy hupikék Mustangban dönget és táncol a Ride ’Em On Down videójában, na meg a Rolling Stones, akik úgy játsszák az ötvenes évek chicagói bluesát, mint ha még mindig – vagy már megint – ’64-et írnánk, amikor ők voltak a legjobb bluesbanda Angliában. De mást, mint az ihlethiányba belefáradt zenészeket felfrissítő stílusgyakorlatot azért nem érdemes belelátni ebbe az egyébként meglepően üde lemezbe, amely csak azért született meg, mert Jaggerék nem jutottak dűlőre a 2005-ös A Bigger Bang óta várt új dalokkal. Régen is játszottak bluest, hogy kiszellőztessék a fejüket stúdiózás közben (így került a Shake Your Hips az Exile on Main Streetre), de ebből a háromnapos pihenőből most egy komplett, inspirált és stenkes bluesalbum kerekedett; a Stones első öregkori lemeze, amelybe bele tudták fogalmazni az évekkel, na meg a rock and roll, a siker és a drogmámor túlélésével járó érettséget. A szúrósabban éneklő Jagger hangjában a szexuális frusztráció és a fricskázó irónia mellett ott a törődöttség is, Jimmy Reed apokaliptikusan szomorú Little Rainjében pedig a bluesmanek viseltes bölcselete.
Jagger albuma ez egyértelműen, az ő robbanékony herflije hajtja előre a végkimerülésig, amihez a többiek, köztük a szomszéd stúdiószobából két odaszúrt gitárszólóra átugró Eric Clapton feszes játékkal asszisztálnak. Nem fejtik meg és pláne nem szólózzák túl a dalokat, ettől lesz dögös a Blue & Lonesome, amely azért korántsem az új Let It Bleed: nem tágítja a műfajt úgy, mint mondjuk a Midnight Rambler, csak életre kelti Willie Dixon, Howlin’ Wolf és Little Walter, Muddy Waters klasszis harmonikásának szellemét – a korai Stoneséval egyetemben. Izommemóriából rántották fel, és nem ez a zenekar legjobbja a Some Girls óta (az a Tattoo You), de eléri, hogy antik bluest játszva is éhes süvölvényeknek halljuk a hetvenpluszos nagyapákat. Bravúrnak éppenséggel ez is elég.
Polydor, 2016
