A fiatal detroiti producer földijével, a szintén őstehetség Kyle Hall-lal közösen gurított, egyedi stílusú dj-szettjeivel vált ismertté, s hamarosan előállt saját, a detroiti house/
techno hagyományt kreatívan dekonstruáló zenéivel is. Theo Parrish hatása, s a mester nagyrabecsülése lemérhető azon is, hogy az ő Sound Signature kiadójánál jött ki első EP-je, amelyet azután sorra követtek a többiek, idén pedig egy teljes albumnyi zeneanyag, melyet a csináld magad mozgalom jegyében anyja pincéjében rögzített szándékosan lo-fi körülmények között.
Ehhez képest az eredmény csak annyira koszos és roncsolt, amennyire feltétlenül kell, amúgy meg rendkívül fókuszált, letisztult, egyáltalán nem túlgondolt, de legfőképpen érzékien élvezetes lemez lett tele jobbnál jobb számokkal, melyek még ropogósabbak lesznek attól, hogy Daniel saját dob- és ütősjátékára épülnek. Ehhez jön még a meleg tónusokban gazdag billentyűjáték és megannyi hurokba fűzött motívum, amelyek egymást is értelmezve járulnak hozzá a hangzás teljességéhez. A számok pedig korántsem egy kaptafára készültek, mindegyik máshogy és másért jó. A Paradise Valley szinte afro-jazz hangulatához képest az 1001 Nightsban beloopolt cin- és kongahangokra és egy idegesítő kattogásra úsznak be a szinte romantikus billentyűs akkordok, a remek Squeeky Mayában pedig az izgalmasan eleven, rafináltan kattogó ritmusokat öleli körbe egy szinte euforikus szintimotívum, s egy vérbeli Daniel-számhoz illően minden másodperce maga a beteljesülés.
Technicolour/Neon Music, 2016
