Lemez

The Young Gods: Data Mirage Tangram

  • - minek -
  • 2019. május 11.

Zene

A svájci Fri­bourgból indult, nevét a Swans egyik korai EP-jéről kölcsönző zenekar felállása egykor, némi túlzással, „revolutív” volt. Franz Treichler énekes (35 éves történetük során az egyetlen állandó tag) kezdetben zömmel francia, majd egyre inkább bájos akcentussal elővezetett angol nyelvű énekszólamát egy hangszerét akkurátus szigorral kezelő dobos és egy szempleres kíséri, aki minden más hangszert elővarázsolhat a minták közül, a leg­inkább fémes gitárhangokat. A Young Gods korábban sem volt az a tankkönyvszerű indusztriál zenekar, de még ehhez képest is sokat finomodott a hangzásuk, ami a kilenc év szünet után rögzített friss albumukon is jól hallható. Ennek egyik különlegessége, hogy három évtized után visszatért kedvenc szemplere és billentyűi mögé az alapító tag Cesare Pizzi is.

A Data Mirage Tangram összességében egy finoman tálalt, jó stílben összerakott, inkább lassú-középtempós elektronikus (tánc)zenei album lett, amelyet néha az élő, szinte törzsi dobolás tesz kissé organikusabbá, ami jót tesz a sokszor dubtechnós hangzásnak. Azért korántsem csak holmi ambient finomkodásról beszélünk, sőt még a rekeszizmokat is megmozgatja, ahogy a Tear up the Red Sky irgalmatlan dub lüktetésére idővel rátromfolnak a morcos szintihangok, brummogó gépi basszusok és lebegős gitárfutamok. A lemez második felének uralkodó műfaja a dögös riffekkel, néha szájharmo­nikával megtámogatott sivatagi blues (Moon Above), de érdekes módon nekik még ez is jól áll.

Two Gentlemen Records/Deep Dis­tribution, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.